Öninterjú

II. János Pál pápa halála és temetése, az ezt követő találgatások, majd az 1 napig tartó konklávé elsöprő fölénnyel lépett elő a média vezető hírfolyamává. Az új pápa megválasztása kapcsán számos felkent szakértő, egyházi és nem egyházi diplomata hallatja hangját. De mit gondolnak e pillanatban a hierarchiában 1.0-snak számító mezei hívők? Nyilván sokan sokfélét. Az alábbi beszélgetésben egy véleményt olvashatunk. Aki kérdez: Birtalan Balázs. Aki válaszol: ugyancsak Birtalan Balázs.



– Hol kaptad a hírt, hogy a konklávé Joseph Ratzingert választotta pápának?

– Még a munkahelyemen olvastam az internetes hírt, hogy felszállt a fehér füst. Rohantam haza, de a bíborosok rövidre fogták az új pápa előtti hódolatot. A villamoson ültem, amikor a kedvesem hívott, és ő mondta, hogy Ratzinger a pápa, XVI. Benedek néven.

– Mi volt az első gondolatod?

– Egy régi vicc jutott eszembe, amely Andropov halála után terjedt. Hogyan választották meg Csernyenkót? Úgy, hogy felállt a Központi Bizottság ülésén, és azt mondta: „Elvtársak, aki rám szavaz, egyik kezét leteheti.”

– Nem túl jámbor asszociáció...

– Nem. Bocs.

– Hogyan értékeled az eredményt?

– Bejött a papírforma. A Hittani Kongregáció prefektusaként az egyre betegebb II. János Pál mellett valószínűleg eddig is Ratzinger volt a tényleges döntéshozó, és lehetett olvasni olyan híreket, hogy előre bevasalta vagy félszáz bíboros hűségnyilatkozatát. Most abszolút szabad kezet kapott. Az előző pápát, noha véleményem szerint súlyos kérdésekben döntött rosszul, emberileg vitathatatlanul szentnek tartom: olyasvalakinek, aki egyértelműen elkötelezettje volt az Örömhírnek, a békének és – ebből következően – a lelkiismereti szabadságnak és az ökumenének. Határozott kézzel vezette az egyházat, de úgy látszik, a szívében meg-megcsendült a II. vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János pápa határozott kívánsága: „Ezen a zsinaton nem akarok egyetlen kiközösítést, egyetlen megbélyegzést sem.” A zsinat nem is hozott új dogmát, és a következő pápák sem adtak ki egyetlen olyan tanítást sem, amely megfelelne az „ex cathedra” teológiailag szigorú követelményeinek, vagyis amely végén ott fityegne a rossz idők emlékét idéző kádencia: „...aki pedig mást merészel mondani: legyen kiközösítve.” – Nos, az a gyanúm, XVI. Benedek nem lesz szívbajos, amikor a tévedhetetlenség igényével kell majd végérvényes tanításokat deklarálni, akár a hit, akár az erkölcs terén.

– Politikailag korrekt dolog anathémákkal zsonglőrködni a XXI. században?

– Ez, ugye, költői kérdés? Nem tudom, hogy mi számít politikailag korrektnek, mindenesetre nem „trendi”. A világegyház már eddig is nehezen emésztette meg az utóbbi tíz év Rómából jövő keménykedését. Ha ez a tendencia folytatódik, attól tartok, csúnya dolgoknak nézünk elébe.

– Mire gondolsz konkrétan?

– Konkrétan egyházszakadásra gondolok. Olyan horderejűre, mint ami 1054-ben volt.

– Ez nagyon súlyos kijelentés.

– Az. De ha belegondolunk, a liberális (vagy mondjuk így: az ultrakonzervatív vonalat elutasító) tábor nagyon erős a katolikus egyházban. Én arra tippelek, hogy minél keménykedőbb lesz a „hivatalos út”, annál markánsabb lesz az ellenkező hang is. És a nemtetszésnek nem úgy adnak majd hangot, hogy néhány tíz- vagy százmillióan csöndben kikopnak az egyházból, hanem lesz elég szellemi és emberi tőkéjük ahhoz, hogy megszervezzék magukat. Ebben az esetben pillanatokon belül rövidre zárhatóak lesznek a klasszikus katolikus–protestáns viták, és kialakulhat egy olyan ökumené, amely magát katolikus egyháznak mondja, és simán kiközösíti magából Rómát. Természetesen Róma mindig is úgy fogja tekinteni magát, hogy ő „az egyház”, akkor is, amikor – ad absurdum – már csak néhány száz követője lesz. A többi néhány milliárd ember pedig a leszakadt kisebbség, az elbitangolt báránykák.

– Csak ismételni tudom: ez nagyon hajmeresztő perspektíva.

– Nyilván. De legalább nekem van annyi helyzeti előnyöm, hogy nem kell magamat tévedhetetlennek tekinteni. Bármikor készséggel beismerem, hogy rosszul ítéltem meg a dolgokat.

– Visszatérve a jelenbe: mi volt a benyomásod az új pápát látva-hallva?


– A kedvesem mondta a telefonban, hogy most jött ki az erkélyre. „És komoly az arca?” – kérdeztem. – „Nem, mosolyog” – mondta ő. – „Azaz inkább vicsorog” – javította ki magát. Aztán leszálltam a villamosról, fölrobogtam a lakásba, bekapcsoltam a tévét, és megállapítottam, hogy tényleg vicsorog.

– Nem vagy kicsit előítéletes?

– Dehogynem. Egy arckifejezést lehet így vagy amúgy értelmezni. Más esetleg az angyali szelídség sugárzását vélte fölfedezni az új pápa tekintetében. Az én észlelésemet nyilván nagyban befolyásolta a csalódottság. Mindenesetre a gesztikuláció valamivel könynyebben olvasható kód, mint a mimika. Döbbenetes volt látnom, hogy kijön az új pápa, arcán széles mosollyal, üdvözlésre tárja karját (felismerhetően a II. János Páltól örökölt mozdulattal), de a következő pillanatban már diadalmasan a feje fölé emeli ökölbeszorított kezeit, mint egy aranyérmes olimpikon. S miközben köszöntőjében elmondja a keresztény alázat kötelező fordulatait önnön alkalmatlanságáról, az egész megjelenéséből ez az egy szó árad: „Győztem!” Befutott: immáron övé az ország, a hatalom és a dicsőség.

– Ezek nem egy engedelmes katolikus hívő örvendező szavai afelett, hogy végre ismét van pásztora a nyájnak...

– Most játsszam meg magam? Joseph Ratzingert nagyon nagy tudású, végtelenül művelt teológusnak tartom – de nem az én emberem. Nem azért, mert annak idején a Hitlerjugend tagja volt. Ezt józanul nem lehet számon kérni rajta, hiszen mi mást tehetett akkoriban egy tizenéves német srác? (Bár megjegyzem, az egyháztörténet tele van olyan szentekkel, akik gyerekként is képesek voltak a keskeny utat választani, ha kellett, az életük feláldozásával.) Nem is azért, mert húsz évig annak a kongregációnak állt az élén, amelynek a jogelődjéhez tíz emberből tíz mind a mai napig a „máglya” szót asszociálja. Katolikusként azt gondolom, a hitletéteményt őrizni és gondozni kell, és ez a szolgálat szervezést igényel. Természetesen kell valaki, aki ezt a munkát kézben tartja. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a legkeményebb feladatot is lehet irgalmasan, gyöngéden végezni. Ratzinger bíboros megnyilatkozásaiból azonban nekem soha nem sikerült az ítélkezés szavai mellett a gyöngédség és irgalom igéit is kihallani.

– Ez lehet, hogy részben rólad szól. Vagy olyan behatóan tanulmányoztad Ratzinger életét és munkásságát?

– Nem. Éppen ezért mondom félve mindazt, amit mondok. Nem ismerem ezt az embert, és fogalmam sincs, mi van a szívében. Nincs jogom pálcát törni fölötte. Amiket elmondtam, ismétlem, nem tévedhetetlen ítéletek, csupán a személyes érzelmeim, aggodalmaim, s ezek, amint megjegyezted, nagyrészt rólam szólnak. Hiszem, hogy Isten kezében az egyébként alkalmatlan eszköz is hasznossá válhat – ezt mellesleg XVI. Benedek mondta a Szent Péter Bazilika erkélyéről... Saját hitemet tagadnám meg, ha pánikba esnék amiatt, mert nem olyan ember került Péter székébe, akit én ültettem volna oda. Szerencsére nem én vagyok a Szentlélek, úgyhogy nem nekem kell tudnom, hogy fog mindebből jó kisülni. Mindenesetre kíváncsian szemlélem az eseményeket, és természetesen imádkozom a pápáért és az egyházért. Ráfér.

– Az új pápa záros időn belül jelmondatot választ magának. Ha a pápaválasztás apropóján neked is jelmondatot kéne választanod, hogy foglalnád össze a benned kavargó érzéseket, gondolatokat, félelmeket és reményeket – mindazt, amiről az imént beszéltél?

– „Deus semper maior.” Isten mindig nagyobb.

---