Mit fed az Öt Kenyérben a Rivalda program? – kérdezte a kettővel ezelőtti posztomra kommentként egy Anonymous nevű kedves olvasó, és rájöttem, hogy tök jogos a kérdés, úgyhogy válaszolok külön posztban.

Szal az úúúúgy voooolt... hogy az Öt Kenyérben, amúgy sacc per kábé ötszáz ember megfordult már az elmúlt 9 évben. Van, aki kezdettől mindmáig jár, van, aki eltűnt két évre, aztán föltámadván halottaiból visszatért, van, aki egyszer megnézte magának, hogy mi ez, és soha többé, van, aki két alkalmat is kibírt... Szóval sokan és sokfélék voltunk-vagyunk. Ettől függetlenül egy-egy alkalom látogatottsága (mondjuk az utóbbi években) kb. 15-20 fős. Az alkalmak 1/2 7-től 9-ig tartanak, ebből az eleje kb. 15-20 perc liturgikus rész, a vége kb. 20-25 perc kötetlen ropizás-pilótakekszezés-üdítőzés, úgyhogy a nettó beszélgetési idő (ha épp nem film vagy pl. teológiai előadás van) hetente mintegy másfél óra. Amire a „baromi sok” kifejezés bajosan volna alkalmazható, főleg, hogy a célunk nem az, hogy elüssük valamivel a csütörtök estéinket, hanem hogy testvéri közösségként funkcionáljunk, ahol a tagok nem csereszabatosak, hanem mindenki a maga személyiségével, a maga hülyeségével, örömével, bánatával, hisztijével fontos és úgy van szeretve, ahogy van, amilyen.

A Rivalda alkalom arra lett kitalálva (egyébként általam, és ez talán az egyik legjobb ötletem volt, úgyhogy kicsit büszke is vagyok rá), hogy a másik ember megismerésére ne csupán az a heti 4-5 perc jusson, amennyi idő jut rá egy-egy alkalmon, hogy megszólaljon, hanem havonta egy egész estét szenteljünk egy valakinek. Előre lehet tudni, hogy a következő havi alkalommal ki áll ki a „rivaldafénybe”: kit lesz alkalmunk jobban, mélyebben megismerni. Körben ülünk a teremben, mint mindig, de a többi alkalommal szemben ilyenkor a körnek van egy kiemelt pontja: ahol a „páciens” ül. Ez az este az ő estéje, az ő jutalomjátéka. Az illető hoz magáról néhány régebbi fényképet (ha akar), elkezd mesélni az életéről, ahogy épp jön neki (egy általa felkért moderátor segíti az alkalom levezetését) – a többiek pedig kérdezhetnek tőle. Kimondott szabály, hogy mindent meg szabad kérdezni, és semmire sem kötelező válaszolni. Bárki bármikor közbekérdezhet, de a végén mindig megyünk egy kört, hogy akiben még maradt kérdés az illetővel kapcsolatban, feltehesse.

És van egy izgalmas momentum: lehetőség nyílik írásban, névtelenül kérdést föltenni. (Emlékeztek: mint 8. osztályban a szexuális felvilágosító órán. :-) ) Mindenki kap egy kis cédulát meg tollat, és ráírhatja, amire kíváncsi, de amiről nem feltétlenül szeretné, hogy a többiek megtudják, hogy tőle származik a kérdés. Menet közben íródnak meg a papírok, amelyeket aztán egy dobozba gyűjtünk, és a delikvens mellett ülő moderátor húzkodja ki őket, és olvassa fel neki a kérdéseket. Itt is érvényes szabály, hogy bármit szabad kérdezni, de semmire nem kötelező válaszolni. És egy másik, technikai szabály: akinek történetesen nincs kérdése, annak is kell valamit firkálnia a papírra (legalább annyit, hogy „szép időnk van”), hogy ne legyen az se látványos, ha valaki nem kérdez, és akik netán tippelgetni akarnának, hogy „na, ezt vajon ki kérdezte?” azoknak ne legyen megkönnyítve a dolga azzal, hogy bárkit eleve kizárhatnak.

Persze másfél óra sem elegendő egy ember megismerésére, de egyrészt jobb a semminél, másrészt talán arra elég, hogy legalább a teljes ismeretlenségből kilépjen az illető; hogy új kérdéseket fogalmazzunk meg magunkban vele kapcsolatban, amelyeket aztán alkalom után, az elkövetkező hetekben vagy években feltehetünk neki... Jobb esetben ezek az esték új barátságok alapjául szolgálhatnak.

Hát valahogy így...

Címkék: 5K

---