Les fleurs du mal
Asszem, ezért a posztomért megint nem fognak egy néhányan szeretni.
A halottaimon gondolkodtam ma reggel, és a halottakról való megemlékezésen mint olyanon, valamint a ma délutáni fákláys, mécseses, egyszálvirágos programokon.
Anyám 16 éve halt meg, augusztus 4-én. Viaskodom az emlékezéssel, felejtéssel. Augusztus 4-én, nagyjából minden második évben kimegyek a temetőbe. Márciusban is eszembe jut, hogy ki kéne menni, a születésnapján, de olyankor hideg van; anyák napján is megfordul a fejemben, de mindig van valami más.
Anyai nagyanyám 17 éve halt meg, október 4-én. Onnan tudom, hogy aznap Szent Ferenc napi miséről mentem haza. Elég sok évet töltöttünk együtt, számszerűen sok emléket fel tudok idézni, bár évről évre kevesebbet.
Apai nagyapám 1983-ban halt meg. Húsvét napján, de erre csak apám egy verséből emlékszem. Van róla néhány képem, és tudom, hogy volt, hogy tegeztem, aztán csókolomoztam, aztán megint tegeztem.
Anyai nagyapám 1977-ben halt meg, egy szerdai napon. A szerda az megvan, és úgy rémlik, ősz volt. Őrzök róla néhány sztereotip emlékképet, a tatársapkájáról, meg arról, ahogy elkérte tőlem keresztrejtvény-fejtés közben „a törlőgumit, amit a rossz diákok radírnak hívnak”.
Apai nagyanyám meghalt a születésem előtt, valamikor 1966-ban. Néhány mese él bennem róla.
Megesik, hogy számot vetek a gyökereimmel, ilyenkor többnyire rácsodálkozom a tér-, idő- és helyzetbeli távolságokra. De a gyász érzése, az emelkedett lelkület nem indul fel bennem ilyenkor. halottak napján, a szervezett gyász emléknapján eszem ágában sincs temetőkbe mászkálni, annál is kevésbé, mert magamtól anyám sírja (kolumbáriuma) az egyetlen, amit megtalálok.
1956. november 4-én valamit levertek Magyarországon. (Hogy mi az a valami, arról érdemes elolvasni az Indexen A tehetetlen halott c. írást.) Fél évszázaddal ezelőtt. A mai emlékezők java részének nulla saját élménye van a történtekkel kapcsolatban. A spontán gyász, az érzelmek spontán felindulása ilyen aspektusban számomra elképzelhetetlen. Általában értelmezhetetlen számomra az intézményesített emlékezés fogalma, így minden nemzeti ünnep is. (A liturgia, mielőtt valaki szóvá tenné, az más: intézményes ugyan, de nem puszta emlékezés, hanem megelevenedő realitás.)
Miért nincs gyásznap a tatárjárás emlékére vagy a mohácsi csatavesztés évfordulóján? Miért nem pirosbetűs nap a nándorfehérvári diadalnak, Buda visszafoglalásának, ill. a Rákóczi-szabadságharc kirobbanásának évfordulója? – Azért, mert ezek az események leginkább arról szólnak, amik, vagyis önmagukról, beágyazva a történelembe. Nem lehet teletömni őket áthallásos, aktuálpolitikai üzenetekkel, nem lehet felhasználni őket jelen célok érvényesítésére, igazolására. Túl messze vannak: önmagukban tiszták, dicsők, tragikusak – és mint ilyenekre, nem tartunk igényt.
Budapest utcáit ma ellepik az állítólagos emlékezés virágai. Nekem sajnos mind szilárdabb meggyőződésem, hogy ezek a virágok a romlás virágai: a gyűlöleté, a meg nem bocsátásé, a hataloméhségé és az erőszaké.
Címkék: Emlék, Halál, Politika
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szerint:
