Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, augusztus 31, 2007
10:34
 
Egy fokkal higgadtabban


Szeretném lassan magam mögött hagyni ezt a szentbékkállai élményt. Annyi szép dolog van az életben, annyi jó van még előttem, minek tekintgessek a kelleténél többet hátrafelé? Zárásként (legalábbis reményeim szerint zárásként) azért fontosnak tartom, hogy integráljam a történteket a világképem egészébe. A világképem egyik sarokkövét pedig már sok évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiket nem szerettek/szeretnek eléggé.

Mostanában, amióta megismertem és tanulom az EMK (erőszakmentes kommunikáció) elméletét és technikáját, inkább úgy mondanám: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiknek nem elégülnek ki a szükségleteik. Kiegészítve azzal, hogy két ember konfliktusában (véleményem szerint) soha nem jó és gonosz feszül egymásnak, nem fény és sötétség kel birokra, mégcsak nem is jogosság és jogtalanság – hanem az eltérő szükségletek.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy mekkora balfasz” – olvasom az egyik kommentben. A magam részéről (és mint a poszt címében írom: egy fokkal higgadtabban) nem gondolom, hogy balfasz lenne.

Inkább azt hiszem (és persze tévedhetek), hogy egy olyan ember, akinek rengeteg úgynevezett „barátja” van, eközben pedig végtelenül magányos. Olyan ember, aki kisgyerekként félt a sötétben (mint minden kisgyerek), de nem kapta meg azt a biztonságot, amire szüksége lett volna. Nem takargatták be, nem olvastak neki esti mesét, nem éreztették vele, hogy ő – a maga kicsiségében – igenis fontos. Ezzel szemben (továbbra is: szerintem) leszidták minden apróságért, állandóan azt jelezte vissza neki a környezete, hogy ő rossz.

Most, felnőtt fejjel akarja megszerezni utólag mindazt, amit nem kapott meg. Bizonyítani akarja (elsősorban önmaga számára), hogy ő igenis és fontos ember. És mindent megtesz, hogy pótolja azt a hiányt, ami felhalmozódott az életében: elsősorban a hiányzó biztonságot. Jobb ötlet híján teszi mindezt a pénz eszközével: vendéglátósként (kereskedőként) az egyetlen valós célja (noha erről ő maga tud a legkevésbé), hogy folyamatosan kielégítse a biztonság iránti szükségletét. És mivel nem volt az életében olyan, aki szeretettel megtanította volna a konfliktusrendezés hatékony, nem erőszakos technikáira, az egyetlen eszköze a saját – amúgy mindenkinek az életében előforduló – hibák és tévedések kezelésére az, amit hároméves korában megtanult (mint minden tisztességes hároméves): a negáció, a tagadás. „Nem én törtem össze!” – mondja a kisgyerek a kamraajtóban, az üvegcserepek között állva, nyakig lekvárosan. És egy idő után ő maga is elhiszi, hogy tényleg nem ő törte össze: muszáj, hogy elhiggye, mert nem tudná elhordozni a történtek súlyát. A pszichoanalízis ezt hívja meg nem történtté tételnek: ez az egyik legelső, legprimitívebb elhárító mechanizmus.

Nagyon komolyan azt gondolom, hogy ha valaki nem kapott megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetmegnyilvánulást kiskorában, az végletesen komolyan képes meghatározni a felnőttkori viselkedést. A világban az erőszak nem keletkezik, nem egy újra meg újra megszülető entitás, hanem egyszerűen van. Van, mint valami gigantikus erőtér. Körülölel minket, mint a levegő. A meglevő erőszakból részesülünk valamennyien, azt szippantjuk magunkba nap mint nap, születésünktől (vagy még korábbtól) kezdve, és azt adogatjuk tovább másoknak (és azzal teszünk erőszakot önmagunkon).

Ugyanakkor hiszem azt (és tapasztalatokkal is alá tudom támasztani), hogy az erőszak nem a végső és egyetlen lehetséges válasz az erőszakra. Van alternatíva.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy...”

Talán egyszer mégis. Elég fiatal még hozzá. Lehet, hogy kell neki még néhány pofon az élettől. Még néhány kudarc. Vagy talán egy ember kell neki: valaki, aki egyszer majd felbukkan valahonnan, és tényleg megszereti őt. Nem a pénzéért, nem a vélt hatalmáért – hanem önmagáért. És apránként talán képes lesz újratanulni az életet: az emberismeretet, az önismeretet, a kommunikációt. És erre alapozva talán képes lesz újraépíteni a fogadóját is; új elven: nem a profitszerzés, hanem a tisztelet és megbecsülés elvén. És rádöbbenhet arra, amire 15 év alatt nem sikerült: hogy ez az út – nem mellesleg – több profitot eredményezhet hosszú távon, mint a pillanatnak élő kicsinyes, szánalmas trükközés, cinizmus és flegmaság.

Összegezve: az a véleményem, hogy Sárvári Csaba nem jó ember. És nem rossz ember. Mint ahogy én se vagyok jó ember és nem vagyok rossz ember. Mint ahogy senki sem az. Szerethető ember vagyok, és ő is szerethető ember. Mint ahogy mindenki az. Neki is vannak jogos szükségletei, nekem is vannak. Mint ahogy mindenkinek.

Kettőnk között az a különbség, hogy az én emberi szükségleteimet (szeretetre, tiszteletre, biztonságra, gyengédségre, elfogadásra stb.) a környezetem (kisgyerekkoromtól kezdve) jobban, hatékonyabban elégítette ki, mint az övéit. Nem vagyok jobb ember nála.

Szerencsésebb vagyok.

Címkék: , , , ,


Hozzászólások:


Szia ismét!

Értem mit szeretnél kifejezni ezzel a postoddal, és roppantúl becsüllek amiért így tudsz gondolkodni. Sajnos nekem ez nem megy. Az én szívembe nincs ennyi empáia mint a tiedbe. Bár a mondatom úgy folytatódik ugye, hogy : "...korlátoltsága okán...". Ez természetesen azt jelenti, hogy amint a korlátoltsága megszűnik, képes lehet tisztán látni. Az meg már-már idilli kép, hogy talál valakit aki majd képes lesz őt önmagáért szeretni. De abban is igazad van, hogy ki tudja...

Amit még mondanék, hogy nekem az a meglátásom, hogy ezek az emberek inkább a nem vagyok oké és te sem vagy oké helyzetből szemlélik a világot. Tehát nem a saját okéságáért küzd, hanem inkább téged is a nem oké pozícióban szeretne látni. Mivel viszont te szeretnél oké pozicióra törekedni, már kész is a jó kis konfliktus.

Na befejezem inkábbb az észosztás, jobb ha csöndbe maradok. Rögtön az első befozásom postot ért! :))))



"Értsd meg a patkányt, és szeretni fogod a patkányt." (In: John Updike: A kentaur; ford. Göncz Árpád) Ha jól értem a posztodat, az ezt a gondolatot (is) hordozza. Mint a zsiráfnyelvben alapfokon tartó nebulónak az a kérdésem, meddig terjed a "Balázs-erőtér" hatálya? Mi a teendő, amikor a másik orcádat is felkínáltad, és megütötték azt? Más szóval, miközben Csaba egy szeretethiányos állapotot nyög, és az eltérő szükségleteitek feszülnek egymásnak, Csaba mégiscsak rabolja a pénzedet, a nyugalmadat, az idődet. Lehet, hogy nem rossz ember, de veled rosszat tesz. Ezt hogyan kell kezelni?



Szakemberként sok szenvedést látva, egyet-mást a saját életemben is tapasztalva és átélve pár éve arra a keserves (és igen pesszimista) álláspontra jutottam, hogy vannak emberek, akiket bizony nem akarok megérteni. Mert vannak ugyanis cselekedetek, amelyeknek bárakármi volna is a személyes háttere, akkkor is, úgyis, mindenképp elfogadhatatalanok. Nem érdekel a gyilkos sanyarú gyerekkora - mondom e demagógiát karikatúraképp azért, hogy érthetőbb legyen, amit mondok. Nem akarok a végtelenségig megértő lenni, és egy bizonyos határon túl toleráns sem. Félek, hogy a végtelenségig toleránsakat megeszik a disznók.

Mondom kicsit finomabban: ha liberális-szelíd-megértően megengedjük az erőszakot is, akkor az erőszak előbb-utóbb elpusztítja a szelídeket. Ha viszont szembeszegülünk az erőszakkal (aminek hatékony eszköze sajnos nem a másik orcánk szelíd odatartása, hanem valamely keménység), akkor magunk, önként mondtunk le a saját szelídségünkről.

Talán - remélhetőleg - tévedek, és túl fekete-fehéren látom a problémát. Örülnék, ha valaki meg tudna győzni arról, hogy nincs igazam.

Ismeritek Simak Város című könyvét?



A kérdést - az alap kérdést - megkerülöd: létezik totális megértés?
Mennyire kell megérteni valamit? Ha már meg tudom neki bocsátani, akkor értem?
És, ha félre értem? Minden megértés mögött elvileg van egy még mélyebb és pontosabb meértés. Végtelenül. És nincs időnk a végtelenre. Itt élünk, egy pillanatig és szeretnénk ezt értelmesen és jól eltölteni. Élvezni, amit lehet.
Tényleg miért kéne mindent megérteni? Vagy miért kéne megbocsátani azoknak, akik nem is kérik, hogy bocsássunk meg?



Ez -- összeszámoltam -- 6 db kérdés. Össze tudnád foglalni egyben, vagy ki tudnád választani a legfontosabbat, hogy arra válaszoljak?


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta