További aggályok fogalmazódtak meg a zsiráfnyelv hatékonyságával kapcsolatban. És némileg hülyén érzem magam, mert amikor nekiállok válaszolgatni, úgy festhet, mintha én profi zsiráfnak tartanám magam, és ebből a pozícióból osztanám az észt, holott erről szó sincs. (Ha valaki rendsezresen olvassa a blogomat vagy ismer engem IRL, az nagyon is jól tudja ezt.) Ugyanakkor álszerény sem akarok lenni, és ha úgy gondolom, bizonyos kérdésekre történetesen van válaszom, akkor miért csinálnék úgy, mintha nem lenne? Úgyhogy válaszolgatok, annak hangsúlyozásával, hogy ezek nem megfellebbezhetetlen igazságok, hanem stációk, amelyeknél a saját szubjektív tipródásomban épp tartok.

„...mi van, ha nem tudsz ellépni a golyószóró elől? Amennyire tudom, a zsiráf, ha veszélyben érzi magát, halálos rúgást tud mérni az ellenfelére. Az EMK zsiráfanalógiája erre is kiterjed?”

Az EMK erőszakmentes kommunikációt jelent, és ebből most a kommunikáció szót hangsúlyozom. Szélsőséges eseteket leszámítva az emberek közötti kommunikáció verbális szinten zajlik, metakommunikatív elemekkel tarkítva. Kétségtelen, hogy egy vadnyugati pisztolypárbajt vagy egy kocsmai verekedést is be lehet passzírozni a „kommunikáció” feliratú dobozba – én úgy gonolom azonban, hogy az EMK nem ezekre a helyzetekre vonatkozik. Az EMK elsődleges (mondhatni talán: egyetlen) tényleges eszköze a reflexió. Reflektálunk a történtekre (hogy mi is történt valójában, túl az elsődleges látszaton), az érzéseinkre és szükségleteinkre, a partner érzéseire és szükségleteire – ehhez nyilván idő szükséges: annak a lehetősége, hogy egyáltalán kialakulhasson valamifajta párbeszéd. A zsiráfnyelv nem a párbeszéd hiányát pótolja ki valamilyen csodálatos módon (akkor is, ha a párbeszédnek nincsenek meg a minimális lehetőségi feltételei), hanem a párbeszéd folyamatát, tartalmát alakítja.

Ha valaki rám fogja a pisztolyát (és tudom, hogy nem játszmázik, hanem ténylegesen lőni készül), akkor, úgy vélem, az EMK fogalmai használhatatlanok. Ilyenkor elszaladok vagy kirúgom a kezéből a revolvert. Ha pedig más megoldás nincs, én lövöm le. Ez van.

Ugyanakkor ne keverjük össze a pisztolylövést azzal, hogy éppen a redves kurva anyánkba küld el valaki. Utóbbi esetben is meghiúsulhat a kommunikáció, ez azonban már nem vis maior: ilyenkor nincs kényszer arra, hogy az erőszakot erőszakkal viszonozzam. Ha fizikailag nem is tudok kilépni a szituációból (mondjuk egy járművön utazunk), mentálisan akkor is kitérhetek a támadás elől. Sőt, a helyzetet magamban lefordíthatom zsiráfra: megpróbálhatom beazonosítani, hogy az őrjöngve káromkodó emberben épp milyen érzelmek dominálnak, és vajon milyen szükségletei nem elégülnek ki pillanatnyilag. (Ez a fizikailag jelen nem lévő sakálra is igaz: pl. egy hajdani, rég meghalt tanárra.) Visszajelzés hiányában persze nem fogom megtudni, hogy jól tippeltem-e – magamat azonban ezzel a technikával sikerült megvédenem a sérüléstől. Ha a velem szemben álló, vérszomjas fenevadként viselkedő emberben nem vérszomjas fenevadat látok, hanem valakit, aki épp a teljesen jogos és tiszteletre méltó szükségleteit próbálja kielégíteni (történetesen számomra nem kedvező módon), akkor varázsütésre máris egy békésebb, ártalmatlanabb világban találom magam.

Az EMK egyik alapelve: A sakál valójában egy magát rosszul kifejező zsiráf. Megnyugtaó ezt szem előtt tartani.

„...az aktuális sakál nem értelmezi-e balekságnak, ha vele zsiráful beszélsz? Rá kell-e hagyni, hogy ez az ő baja, vagy nem, mert így az adott helyzetben tényleg balekká válsz?”

Én nem attól válok valamilyenné, hogy te engem valamilyennek tartasz. Én olyan vagyok, amilyen (és ha ezzel nem vagyok kibékülve, ezzel nekem van dolgom), te pedig olyannak tartasz engem, amilyennek (és ha ezzel nem vagy kibékülve, ezzel neked van dolgod). Ha te baleknak gondolsz engem (vagy okosnak vagy gonosznak vagy álnoknak vagy szentnek vagy akárminek), az egyedül rólad mond bármit is. A zsiráfnyelvben nemcsak a másik fél minősítésére nincsenek szavak, hanem az is értelmezhetetlen, ha valaki minket minősít. Értelmezhetővé úgy válik, ha beazonosítjuk, hogy a közlés konkrétan mire vonatkozott, és lefordítjuk azt érzésre szükségletre. Teszem azt:

   – Amikor azt mondod, hogy egy balek vagyok, voltaképpen arra utalsz, hogy az imént nem kizárólag a saját igényemet ismételgettem, hanem rákérdeztem a tiedre is? Abból, amit mondasz, én azt hallom ki, hogy kicsit zavarban vagy: mintha pergőbb, indulatosabb párbeszédre számítottál volna. Megtennéd azt, hogy megerősítesz vagy megcáfolsz, vajon jól értelek-e?
   – Bazmeg, te hülye vagy!
   – Ezzel azt akarod mondani, hogy félreértettelek, és amit érzel, az nem a zavar, hanem valami más?
   – Mi a faszér' lennék zavarban?! Örülök, hogy nem kellett órákig tépnem a pofám!
   – Jól értem, hogy attól tartottál: hosszabb vita lesz ebből, és most örülsz, hogy túl vagy rajta?
   – Persze hogy örülök!

És így tovább...

„A pesszimizmusom erről szól, arról, hogy az erőszakmentes kommunikációhoz a másik embernek partnernek kell lennie. Vagy legalább motiválhatónak kell lennie az együttműködésre. [...] Vagyis félek, hogy gyakran vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetséges erőszakmentes kommunikáció.”

Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehetséges (lásd a fent említett verekedős helyzeteket), de úgy gondolom, ez lényegesen ritkább, mint gondolnánk. Marshall Rosenberg az EMK-t nem nyugdíjasotthonok horgolókörében tesztelte, hanem javítóintézeti gyerekeken, börtönökben, elmegyógyintézetekben, háborús konfliktusokban stb. Az EMK egyik legfontosabb aspektusa, hogy a zsiráfnyelv alkalmazásához nincs szükség a partner együttműködésére. Attól, hogy a partner minősít, általánosít, vádol stb., én nem vagyok rákényszerítve, hogy átvegyem ezt a közlési módot. Szabadságomban áll, hogy makacsul kitartsak amellett, hogy rákérdezek a konkrétumokra, hogy tisztázni próbálom mindkettőnk érzéseit, hogy minden megnyilvánulását megpróbáljam szükségletként értelmezni, és erre visszajelzést is kérjek.

Az emberek nemigen szoktak hozzá, hogy figyeljenek rájuk. A párbeszédeink túlnyomó részben párhuzamos monológokból állnak. Azt hiszem, hogy még egy nagyon vérmes sakál is meglepődik azon, ha a vele szemben álló ember ténylegesen rá próbál reagálni (még ha tévesen is), nem pedig a saját mondandóját hajtogatja – ahogy azt otthon és a munkahelyén a többi sakáltól megszokta. Úgy gondolom, ilyenkor neki elemi érdeke, hogy bekapcsolódjon a párbeszédbe. Nem azéárt, mert elkezdett „jobb emberré” válni, hanem mert senki sem szereti saját magát (inkluzíve a saját kommunikációját) nyilvánvalóan inadekvátnak érezni.

Ehhez persze a zsiráf részéről bátorság kell. Nemigen vagyunk arra szocializálva, hogy amikor valaki épp leordítja a fejünket, hogy milyen utolsó szarháziak vagyunk, akkor védekezés vagy viszonttámadás helyett ezt mondjuk:

   – Ha jól értelek, akkor egyrészt csalódott vagy, mert nagyon számítottál arra, hogy mára kész leszek ezzel a munkával, másrészt aggódsz, mert nem tudod, hogy hogyan is kéne most folytatni... – stb.

„érdekel, hogy a zsiráfnyelv ki tudja-e iktatni a lehiggadási időt? Ha jól emlékszem, Balázs is több poszt megírása után jutott el a megbocsátáshoz.”

Szerintem nem tudja kiiktatni. Az EMK-nak többek között pont azért a zsiráf a szimbóluma, mert túl azon, hogy nagyon nagy szíve van, nagyon hosszú a nyaka is, így a szívében keletkező indulat csak lassan jut el az agyáig. (Ez így persze biológiailag marhaság, de elég plasztikus.) Vagyis kell idő a lehiggadáshoz , és abszolút van helye az elemi erejű indulatnak is. A különbség sakál és zsiráf között nem az, hogy az utóbbi kisebb fordulatszámon pörögve éli meg az érzelmeit. Ellenkezőleg: egy zsiráf megengedheti magának azt a luxust, hogy teljes mértékben átélje a legszélsőségesebb érzelmet is – pontosan azért, mert elvállalja, hogy ez most az ő története. Én vagyok dühös, én vagyok elkeseredett, én érzek át olyan tehetetlenséget, amilyet utoljára óvodában éreztem, én érzem azt, hogy mindjárt megfulladok a torkomban lévő gombóctól...

...Én érzem ezeket – mivel nekem lenne most szükségem arra, hogy...

Ez a lényeg. A legrohadtabb helyzetben sincs másról szó, hogy én érzek valamit, és azt a valamit azért érzem, mert nekem valamilyen szükségletem nem elégült ki. És ha ezt felismerem (alkalmasint már jó előre, még a zsiráfnyelv-órákon, azért, hogy az ilyen szituációkban valamivel jobban fel legyek vértezve), akkor máris összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyok, mint sakálként lennék.

Tegyük fel, hogy dolgozni akarok, de a szobában jelen levő embernek be nem áll a szája, és mondja, csak mondja... A sakál az adott helyzetben ezt éli meg:

   – Agyamra megy ez a barom! Hogy lehet valaki ilyen tapló?!

És teljesen eszköztelen. Nincs tisztában a tényleges szükségletével (mert esze ágában sincs önmagára figyelni), így elvi lehetősége sincs, hogy a helyzetet átalakítsa számára kedvezőbbre: akár a saját szükségletének valamilyen más módon történő kielégítésével, akár egy konkrét, telejsíthető kérés megfogalmazásával. Ha kifelé fordítja a fülét (azaz támad), akkor azt mondja:

   – Nem tudnád végre befogni a pofádat? Hogy lehetsz ilyen tapló?!

Amire a másik elkezdi bizonygatni, hogy nem tapló – és sakálunk továbbra sem tud dolgozni. Ha befelé fordítja a fülét, akkor nem szól be a másiknak. Engedelmesen válaszolgat, időnként odavet egy-egy nahátot – és lassan, de biztosan közelít az agyvérzés felé.

Ugyanebben a helyzetben a zsiráf felismeri:

   – Mindjárt felrobbanok az idegességtől! Nyugalomra van szükségem: legalább öt perc csöndre, amíg senki nem szól hozzám, hogy újra üzemképes legyek...

És e szavakkal fordulhat a másikhoz:

   – Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék dolgozni, és ehhez most csöndre lenne szükségem. Megfelelő megoldás volna számodra, ha ezt a beszélgetést most elhalasztanánk, úgy félórával?

És ha a másik számára ez valamiért nem megfelelő megoldás, akkor egyszerűen kimegy a szobából, mondjuk a mosdóba, és időt hagy magának arra, hogy lehiggadjon. Mert tudja (pontosan azért, mert önző módon saját magára figyelt), hogy nem a természeti törvények átalakítására van szüksége, nem is arra, hogy az összes istenverte barom mielőbb megdögöljön – hanem csak öt perc nyugira. Amit ha nem így, akkor amúgy, de képes biztosítani önmaga számára.

Címkék: EMK, Kommunikáció

---