A minap kaptam egy levelet egy régi barátomtól, Attilától; válaszoltam rá, és ő a válaszában többek között ezt írta:

Majdnem minden tetszett, amit most olvastam Tőled, csak az a formula nem, ahogy leveled zártad („Üdv:”). Ez eddig mindig zavart, de sosem tettem szóvá senkinek (emlékezetem szerint). Hát mit jelent ez? Azt üzened, hogy üdvözüljek, vagy hogy Te magad vagy az üdvösség? (Metonímikusan az, hogy írtál nekem?)

Ez nyilvánvalóan költői kérdés volt (nem is csoda: Attila költő), engem azonban elragadott a grafománia, és írtam rá egy kevéssé költői választ. Aminek elküldése után folytatódott a levelezés – ebben az első agymenésben azonban összeszedtem egy pár számomra fontos gondolatot, és az egészt így utólag blogkompatibilisnek tartom. Magyarán: talán érdekelhet mást is. Úgyhogy kopipészt jön: ezúttal magamtól.

Szia Attila!

Köszi a blogomra való visszajelzést.

Ami az „üdv”-öt illeti, egy régi játékom jutott eszembe arról, amit írtál, még óvodás koromban találtam ki. Elkezdek mondogatni magamban egy teljesen semleges szót, sokszor egymás után, mondjuk „asztal, asztal, asztal, asztal, asztal, asztal...” – és egyszer csak azt veszem észre, hogy a szó elveszíti a jelentését, csak a hangalakja marad, de az is idegen: mintha egy fal emelkedne köztem és a szó alakja között; metafizikai borzongás, amit ilyenkor átélek, az űrnek, a mindennek, a semminek a megtapasztalása – olyan, mint egy verbális zsibbadás. Aztán valami másra gondolok, csinálok az agyammal néhány gimnasztikai gyakorlatot, nyújtózkodást – és az asztal megint asztal lett, semmi több (vagy kevesebb).

Azt mondják a nálam okosabbak (nyelvészek, filozófusok), hogy „a szavaknak nincs jelentésük, csak használatuk”. Ezt szívesen elhiszem nekik, annál is inkább, mert magam is lépten-nyomon ezt tapasztalom. Van egy barátom, aki autisztikusan-kényszeresen jó helyesíró. Korrektorkodik is. Egyik e-mailjében aztán le talált írni egy mondatot, valami olyasmit, hogy „asszem rendben van”. Nem kötekedésből, hanem tiszta kíváncsiságból kérdeztem: miért nem tett vesszőt az „asszem” után. Nagyon érdekes volt a magyarázata. Azt írta: így, ebben a formájában az „asszem”, noha eredetileg az „azt hiszem” szlengesen rövidített formája, az ő személyes szótárában nem igei, nem állítmányi minőségben szerepel, hanem határozó(szó)ként. Tehát az „asszem rendben van” – minden látszat ellenére – nem az „azt hiszem, rendben van” megfelelője (számára, az ő használatában), hanem inkább a „szerintem rendben van” vagy „valószínűleg rendben van” kifejezéseké. Emiatt aztán nem is használ vesszőt az „asszem” után. Nagyon érdekes volt, mint mondtam, nagyon meggyőző. És én ennek dacára továbbra is vesszőt használok az „asszem” után. Az én szótáramban (szemben az övével) ez a szó mást „jelent”.

Nézzük a megszólításban a „szia” szót. Amikor elkezdtem virtuális életemet, akkor találkoztam először azzal, hogy valaki vessző nélkül írta egy e-mailben: „Szia Balázs!” Rá is kérdeztem nála, hogy ugyan, hova spórolta el a vesszőt a megszólításból. Nem is értette a kérdésemet. Ezt így írják – mondta. Nem győzött meg. Aztán telt-múlt az idő, ezerszámra (szó szerint!) kaptam és küldtem az e-maileket, és azt tapasztaltam, hogy a „szia” szó használata pontosan megfelel annak, ahogy tíz-húsz éve a „kedves” szót használtuk. A használatban a hangsúly áttevődött a megszólításról a... mire is...? Azt mondanám (tapasztalataim alapján), hogy egyfajta érzelemmegnyilvánulás, a pozitív attitűd kifejezése a formális használaton túl, a meghitt használaton innen. Töltelékszó, mint annak idején, a tinta-papír korszakban a „kedves” volt: amely szónak természetesen semmi köze nem volt ahhoz a „kedves”-hez, aki pl. átment „az uccán”, vagy aki „betegen fekszik” stb. Gondolom, a homonímia a legmegfelelőbb leírása e jelenségnek. Ugyanez a helyzet a vesszőtlen „szia” levélkezdettel: a fenti „Szia Attila!” nem a „Szervusz, Attila!”, hanem a „Kedves Attila!” megfelelője – még akkor is, ha szófajilag ez nem bizonyítható. És magától értetődően a „szia” egyik használatának (tehát vesszős vagy vesszőtlen) sincs köze ahhoz, amiből (tudtommal) átszármazott a magyar nyelvbe: „Sia lodato Gesu Cristo!” A „szia” kifejezetten profán megnyilvánulás, szemben a par excellence vallásos „Dicsértessék!”-kel.

Ugyanez a helyzet az „Üdv: [Név]” vagy „Üdv, [Név]” formulával is. Az „üdv” szó jelen helyzetében nyilvánvalóan a formális „üdvözöllek” vagy „üdvözletem” informális rövidülése, és tartalmát tekintve semmi köze az üdvösség teológiai fogalmához. Persze („per se:” önmaga által) az „üdvözöllek” kifejezés eredetileg arra vonatkozott, hogy „üdvösséget kívánok számodra”. Amiből még mindig nem derül ki, hogy aki ezt kívánja, az mire is gondol: az ószövetségi üdvösség-felfogásra (egészség, anyagi jólét, társadalmi megbecsültség), avagy a Szentháromság boldogító színe látására. Talán mindegy is. Úgy gondolom, egy standard levélzárási formula nem a világnézeti disputák és hitvallások adekvát fóruma. A levélvégi „üdv” jelentése (azaz mit beszélek: használata!) nagyjából így írható körül: „Zárom soraimat, válaszod várom, s addig is minden jót kívánok neked.” Az, hogy az „üdv” többnyire ezt a jelentést hordozza, egyebek közt onnan sejthető, hogy a levélbefejezés három fent említett, klasszikus kelléke (tartalmi lezárás, a válaszra való igény, jó kívánság) általában el szokott maradni akkor, amikor valaki az „üdv” formulát alkalmazza. Az a tapasztalatom, hogy ha e háromból valamelyik is megjelenik a levélben, akkor az aláírást megelőző szó nagyon nagy valószínűséggel nem „üdv” lesz, hanem valami más. Másként fogalmazva: e-mailben való használatát tekintve az „üdv” a fenti három levélzáró kellék informálisan sűrített megfelelője. Ilyenformán itt is a homonímia esete forog fenn: a levélzáró (nemtommilyen szófajú) „üdv” és az „üdv” főnév két különböző szó. Következésképpen az egyik tartalmával érvelni a másik használata ellen: formállogikai (sejtésem szerint szillogisztikai) hiba.

Hát, röviden ennyi...

Üdv:

     Balázs

Címkék: Agymenés, Kommunikáció, Kopipészt, Virtuál

---