Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

csütörtök, április 10, 2008
13:14
 
Sajátélmény


Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.

A hétvégén az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán voltam. Az általam választott vasárnap délelőtti műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sincs a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a felolgozást könnyíti, ha a résztvevő az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt (azaz történik) velem is. A felismerés katartikus (noha a zúzódások gyógyulási ideje egyelőre bizonytalan).

Mi is az a játszma?

A játszma olyan, mint a hosszan tartó szadomazochista szex: a résztvevők folyamatosan basztatják és szopatják egymást; fáj nekik, egyre jobban fáj – de nem hagyják abba, mert alapvetően mégis élvezik.

Másként fogalmazva: a játszma látszólag olyan, mint az igazi kommunikáció, valójában azonban a játékosok leosztott szerepek szerint játsszák a fő vonalaiban előre megírt forgatókönyvet, így az eredmény előre jelezhető. Ez az eredmény pedig az lesz, hogy a bámulatos gördülékenységgel zajló kommunikáció egy bizonyos pontján bekövetkezik egy fordulat, az ún. átváltás, amikor is a felek „váratlanul” kilépnek addigi szerepükből, más szerepet vesznek fel, és ezen legalább az egyikük kurvára meglepődik, elkezdi magát borzalmasan érezni – hogy aztán tíz perc vagy egy hét múlva újrakezdje ugyanezt a játszmát, vagy a már bevált partnerrel, vagy új szereplővel.

DrámaháromszögMilyen szerepekről (és milyen szerpek közötti átváltásról) is van szó a játszmákban? A mellékelt ábrán az ún. drámaháromszög látható. Ezzel a modellel a játszmák jelentős része leírható. Adott egy élethelyzet, amiben valaki az Áldozat szerepét játssza, mégpedig azért, mert egy másik ember (vagy csoport, vagy az élet) Üldözőként próbálja megkeseríteni az életét. Ekkor feltűnik a Megmentő, aki maximális önzetlenséggel felveszi a harcot a galád Üldözővel szemben, teljes mellszélességgel az Áldozat védelmére kel. És egyszer csak megtörténik a fordulat: a szereplők, mintha csak jól begyakorolt táncot lejtenének, valamilyen irányban elmozdulnak a drámaháromszög oldalai mentén. Például a Megmentő harcias segítő tevékenysége közepette az Üldöző testben-lélekben megroppan (Áldozattá válik), miközben a Megmentő értelemszerűen magára veszi az Üldöző szerepét. Igen ám, de az eredeti Áldozat ezt nem nézi tétlenül, és immár Megmentőként lép be az új cselekménybe: egykori Üldözőjének (aki most Áldozat) védelmében szembefordul egykori Megmentőjével (aki aktuálisan Üldöző). Ezt persze az, aki eredetileg szívét-lelkét beleadva próbálta megmenteni a valamikori Áldozatot, az emberi hálátlanság nyilvánvaló jelének tekinti, és immár ő érzi magát Áldozatnak, míg hajdani pártfogoltja most az Üldöző szerepéből kommunikál vele...

Da capo al fine. Noha egy egyszerű játszma fél perc leforgása alatt is lebonyolítható, jól sikerült casting után a rutinos játékosok hosszú éveken keresztül kergetőzhetnek a drámaháromszög csúcsai között.

Valami ilyesmi történt-történik velem is.

Jó pár éve van valaki az életemben. (Igyekszem az alábbiakban nagyon óvatosan és általánosan fogalmazni, hogy közös ismerőseink véletlenül se tudják beazonosítani.) Hol közelebb, hol távolabb vagyunk egymástól: szlalomozunk az „egy barát”, a „közeli ismerős”, a „távoli ismerős”, az „ellenség” és a „nagyon jó barát” kategóriák között. És tegnap este egyszer csak leesett a tantusz: amit évek óta művelünk egymással, az bizony kőkemény játszma. Úgyhogy jelenlegi feladatom önmagam számára, hogy ezt a játszmát megpróbáljam előbb megérteni, s ha ez sikerült, az ún. antitézisét megtalálva kilépni belőle. Félreértés ne essék: nem a kapcsolatból, hanem annak játszma-jellegéből.

Emlékezetem szerint, amikor megismerkedtünk, én az Áldozat szerepében voltam. Én voltam az egyszeri keresztény meleg, aki szenved a társadalom (inkluzíve: az egyház) előítéleteitől. Ő volt a liberális keresztény Megmentő, akivel hosszas teázások, e-mailezések és séták során megélhettem, hogy el vagyok fogadva, hogy OK vagyok.

Telt-múlt az idő, történtek mindkettőnkkel mindenfélék, mígnem egyszer csak ő egy borzasztóan nehéz élethelyzetbe került. Itt történt talán az első átváltás: az Áldozat és a Megmentő szerepet cseréltek. Én igyekeztem mellette lenni: igazi hétpróbás megmentőként hosszú éjszakai (az alvásom rendszeres beáldozását jelentő) telefonbeszélgetésekkel, ritkábban személyes találkozásokkal próbáltam őt átsegíteni a krízisen.

Abban az időben egyébként nem én voltam körülötte az egyetlen ilyen: önkéntes Megmentők serege szabadult rá, ki ügyetlenül, ki még ügyetlenebbül: ki-ki azt adta neki, amije volt, amit tudott. És – gondolom én – egyszer csak elkezdte szűknek és testidegennek érezni az Áldozat szerepét. És írt egy kör-emailt a Megmentőinek, amelyben csokorba szedte (nevek említése nélkül) az általuk mondott ügyetlen mondatokat, azzal, hogy „na bazmeg, ezt kaptam tőletek, szép dolog!” (tartalmi idézet). Voltaképpen büszke is lehettem volna, mert a sok-sok órás beszélgetéseinkből mindössze egyetlen mondatom lett pellengérre állítva (legalábbis én egyet ismertem fel). Büszkeség helyett azonban végtelen szomorúságot és csalódottságot éreztem, és elkezdtem félelemmel, bizalmatlansággal jelen lenni a kapcsolatunkban, amelyben – immáron és aktuálisan – ő volt az Üldöző, én az Áldozat.

Később ezt az egyszeri történést felülírta az idő (bár kibeszélve nem lett). Visszaállt az előző felállás: az ő élethelyzete továbbra is (többé-kevéssé) nehéz volt, az enyém továbbra is (többé-kevéssé) rendben. Így ő visszament a háromszögön az Áldozat szerepkörébe, én meg folytathattam tovább a Megmentő szerepét (bár meg kell hagyni, kevesebb odaadással). Megint eltelt egy kis idő, s egy teljesen banális szituációban nem úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárta volna – többek között azért, mert számomra nem volt egyértelmű, hogy valójában mit is vár el. Gyönyörűséges sakálnyelvleckének is beillik, amit akkor lekavartunk: ő Üldözőként jószerével a rohadt önző kurva anyámba küldött el, míg én Áldozatként azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Végül azt választottam, hogy nem nyelek, hanem „köpök”: megfordítottam a szerepeket, és hatalmas indulatok közepette (Üldöző szerepben) a fejére olvastam nem egyértelmű, duplafenekű kommunikációját, hisztériáját és agresszivitását, erővel belenyomva őt az Áldozat szerepébe.

Az a helyzet, hogy a folytatásra nem emlékszem, csak arra, hogy valahogy túltettük magunkat a történteken. Továbbra is zajlottak telefonbeszélgetések, igaz, nem 2-3 naponta, hanem 2-3 havonta. Néha váltottunk egy-egy e-mailt, időnként találkozgattunk is, bár a személyes találkozósdi nekem általában nem erősségem (mással sem).

Kb. egy hónapja küldött egy körlevelet a barátainak, amelyben egynémely közéleti kérdéssel kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Mi akkor Tomival épp Sárváron voltunk, csak napokkal később olvatam, amikor is már nemigen volt aktuális volt a téma (én legalábbis úgy találtam). Mivel eleve körlevél volt, így különben sem éreztem magam konkrétan megszólítva. Kérdés nm volt a levélben, se felhívás keringőre: a véleményét írta le, elég ellentmondást nem tűrően, és nem derült ki számomra belőle, hogy kíváncsi volna az esetleges ellenvéleményekre. Mivel pedig nem értettem egyet az általa írottakkal, de a saját véleményem precíz artikulálása túl sok energiába került volna, végül válasz nélkül hagytam a levelét. (És fel se merült bennem, hogy ezzel valami „rosszat” csinálnék.)

Pár napja hirtelen jelentkezett egy levéllel. Azt írta, a Dávid Ibolya-témára reagálva, hogy „nem indokolt a szomorúság, ami a blogomat belengi”. Ezen egyrészt meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy nézi a blogomat. Másrészt – aki viszont rendszeresen olvassa, az tudja – egy érzés „nem indokolt” voltát emlegetni – ez nálam az utóbbi időben enyhén kiveri a biztosítékot. Emellett pedig ott volt a levelében a neheztelés, hogy nem válszoltam a körlevelére.

Ez a levél érdekes kettős játék: a szomorúságra való reakciója egyfelől Megmentő szerep, hiszen a szavak szintjén a megnyilvánulása komfortjavító: eddig szomorú voltál, de most már ne légy szomorú. Másfelől azonban az a markáns, kinyilatkoztató, „márpedig-így-van” hangnem Üldöző pozíció, ha még oly lightos kiszerelésben is. Mindenesetre megfigyelhető, hogy mindkét szerep a drámaháromszög tetején helyezkedik el: az én lehetséges pozícióm, ha megmaradok a játszmában, egyedül a háromszög alja, az Áldozat szerepe.

Keresztezett tranzakciókEgy kezdő önsorsrontó ebben a helyzetben simán magára vette volna az Áldozat szerepét, és befelé fordított fülű sakálként bocsánatot kér, szánja-bánja bűneit. Ezzel kiegyenlítődnek a viszonyok. Én azonban profi önsorsrontóként csavartam egyet a dolgon, és nem megszeppent Gyermekként reagáltam az engem megregulázó Szülőre, hanem igyekeztem Felnőttként válaszolni (persze kérdés, hogy ez mennyire sikerült). Ezzel kereszteztem a tranzakciókat, márpedig a TA egyik alaptörvénye, hogy amennyiben a tranzakciók kereszteződnek, a kommunikáció megszakad. A kommunikáció erővel történő megszakítása pedig mi más lenne részemről, mint az Üldöző megnyilvánulása? – kérdezehtte ő magában (természetesen tudattalanul) teljes joggal. Az ő megélése szerint (gondolom én) az Üldöző fordult – érthetetlen módon – ellene, aki pedig csupán a legjobb szándékkal akart Megmentője lenni a szomorkodó Áldozatnak.

Ezen a ponton a választási lehetőség elvileg nála volt: elfogadja-e az Áldozat szerepét (amit szerinte én rá osztottam), vagy ellenkezőleg: megkeményíti magát a kritikus Szülő pozíciójában, és (most már egyáltalán nem lightos) Üldözőként folytatja, egész pályás letámadást intézve ellenem. A harmadik lehetőség temészetesen az lett volna, hogy kilép a játszmából. Ő a másodikat választotta. Tegnap este írott válaszlevelében minden voltam, csak nagyságosasszony nem. Felhánytorgatta minden valahai sérelmét: hogy mennyire vitaképtelen vagyok, hogy kiforgatom az emberek szavait, hogy nem foglalkozom vele, mi több, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy egy önző, szar alak vagyok... (Ez ismét csak tartalom szerinti idézet volt, ahogy azt én értettem.) A leveléből olyan intenzitással sütött az Áldozatból lett Üldöző szerepe, hogy tán még akkor is leesik a tantusz, és beazonosítom, hogy játszmahelyzetről van szó, ha történetesen nem néhány nappal korábban kapok egy nagy dózis TA-t.

Amúgy szerencse is, hogy ez a beazonosítás megtörtént, mert amikor a levelet elolvastam, kibaszott rosszul éreztem magam: ami negatív emóció egyáltalán csak lehetséges, azt kb. tíz perc alatt mind átéltem. Úgy, ahogy azt egy tisztességes játszmavesztesnek illik is. Szarul voltam – hiszen az Áldozat dolga az, hogy szerepének megfelelően szarul legyen. Ezt tudja az Üldöző is, és persze tudja maga az Áldozat is, amikor belemegy a játszmába. Pontosan azért megy bele, mert így begyűjtheti nyereségként a „de borzasztó is most nekem” feliratú zsetonokat.

A trükk ott volt a történetben, hogy mielőtt a fent jelzett módon kereszteztem volna a tranzakciót, már akkor is választhattam volna az Áldozat szerepét – sokkal kisebb rossz érzést átélve (hiszen sokkal enyhébb volt maga az Üldöző szerepe is). De nem: én maximalizálni akartam a nyereséget, s ahogy mondani szokás, helybe mentem a lófaszért. Objektívnek, Felnőttnek szánt levelem valójában duplafenekű tranzakció volt: amíg társadalmi szinten a Felnőtt szólt a Felnőtthöz („A tények tükrében az a helyzet, hogy...”) addig az ún. pszichológiai szinten a Gyermek sírt fel panaszosan: („Miért bántasz engem?!”) Ezzel pedig értelemszerűen kiprovokáltam a kritikus Szülő mindent elsöprő dörgedelmét.

Ha jobban belegondolok, akkor úgy lenne pontos, ha azt mondanám: a Gyermekemben jelen lévő Felnőtt, az ún. Kis Professzor volt az, aki kiváló intuícióval megsejtette, hogy pontosan milyen szófordulatok használatával lehetne az (akkor még csak) kicsit rossz helyzetet – a nyereség-maximalizálás érdekében – nagyon rosszá alakítani.

A Kis Professzorom kiválóan teljesített. Én meg jelenleg tanácstalan vagyok. Azt hiszem, aránylag jól felgöngyölítettem ezt az egész kaotikus szituációt, de hogy konkrétan mit kéne most tennem, miként tudnám elejét vennem a játszma folytatásának, azt nem tudom. A kézenfekvő az lenne, ha egy nagyon rövid válszlevélben ráirányítanám a figyelmét erre a bejegyzésre, és így a kommunikációt olyan metaszintre terelném, ahol aztán egymás bántása nélkül tudnánk megérteni önmagunk és a másik viselkedését, érzéseit, szükségleteit.

Félek azonban, hogy ő ezt a próbálkozást is játszmakezdeménynek venné, s akként is reagálna rá. Az a helyzet, hogy valóban elég távol kerültem tőle ahhoz, hogy tudjam, igazából mire is van neki szüksége: tényleges kapcsolatra, vagyis rám (nem jobban, és nem rosszabbul, mint amilyen vagyok), olyan mennyiségben, ahogy azt tudom és akarom adni – vagy játszmanyereségre, voltaképpen mindegy, hogy kitől. És ez utóbbi esetben csak én voltam az ő permanens játszmájában a soros Áldozat.

Címkék: , ,


Hozzászólások:


Szia!

Remek poszt. A játszma definiciója különösen tetszett.

Egy két ötlet:

Úgy tűnik, mind a ketten remek "Rúgj belém!" játékosok vagytok. A rúgj belém játékos polófelirata elöl: Rúgj belém! Hátul: Most miért bántasz?.
Az antitézis valahol itt keresendő. Miért akarjátok kölcsönösen rugdosni egymást? Miért akarod te, hogy belédrúgjanak?

A drámaháromszöget is ügyesen leírtad.
A leírásod fényében az első és legfontosabb feladatod talán az, hogy kilépj belöle.
Sokat segítene tán az, hogy ha legközelebb levelet írsz, akkor döntsed el elötte, hogy ezt most milyen pozicióból akarod írni. Ha Áldozat, Üldöző vagy Megmentő, akkor inkább meg se írd.
Előfordulhat, hogy kezded majd úgy látni, voltaképpen nem is tudsz mit írni. Akkor vagy jó úton a játszma mentesség felé. :)

Személyes tapasztalatom, hogy ha az ember elkezd játszma nélkül élni, a legváratlanabb irányokban válik az élete érdektelenné.
A jó hír viszont az, hogy meglepő irányokban tesz majd nagyon kellemes felfedezéseket. :)

Csak így tovább a TA felé vezető úton. Gratulálok.



Köszönöm szépen! Őszintén szólva nagyon vártam, hogy mit fogsz reagálni erre a posztra (azt sejtettem, hogy fogsz, mert túl nagy Horog volt ez neked. :P )

"A játszma definiciója különösen tetszett."

Ezennel felkínálom népgazdasági hasznosításra. :)

El fogok gondolkodni ezen a "Rúgj belém!" játszmán. Lehet, hogy igazad van. Ami még megfordult a fejemben, az az "Én csak segíteni próbálok neked!" játszma, bár meg nem tudnám mondani, hogy melyik pozícióból. Erről mi a véleményed? Egy ilyen játszmában mik a pólófeliratok?

Ahhoz, hogy kilépjek a drámaháromszögből, talán az egyik első lépés, hogy nem válaszoltam a tegnapi levélre, hanem megírtam ezt a posztot. Bár igazság szerint azóta már kaptam (szóban) olyan visszajelzést, hogy ha véletlenül az illető elolvassa, akkor nehéz lesz neki nem egy kibaszott nagy Üldöző-megnyilvánulást kihallania belőle. Nem tudom... Tényleg tanácstalan vagyok...



A leírásod alapján nem hallom ki a "Én csak segíteni..." hangjait. Inkább Rúgj belém... (De persze ez csak egy vélemény.)

A polófelirat lehet "Én csak..."-nál, elöl: "Ingyen segítség itt!", hátul "De azért megkérem az árát!"

Az, hogy az illető mit fog reagálni, tőled független. Minimális esély van rá, hogy a leírásból elgondolkodik azon, hogy mit is akar tulajdonképpen ezzel a játszmával, és akkor akár közösen véget vethettek a romboló hatásainak, így kerülve intimebb (itt a szó szigorú TA értelmére gondolok) viszonyba. De ennek sajna minimális a valószínüsége.
Ha csak újabb játszamlehetőséget lát benne, akkor a labda ismét nálad van. El kell majd döntened, hogy játszod e a jó kis játszmát, hisz a sok szép zseton olyan kellemessé teszi az amúgy unalmas létet, vagy kilépsz, és a Felnőttek útján haladsz e tovább.
SZVSZ vagy annyira tudatos személy, hogy a választást felismerd majd, onnantól rajtad áll minden.



ennek a "rúgj belém"-nek a leánykori neve a "gyárilag naív"?



"Ingyen segítség itt"..." De azért megkérem az árát"...Szerintetek létezik egyáltalán olyan póló, amire csak az elejére van írva? Olyan,aminek a hátulján ez nem szerepel legalább egy icipici-tudatalattiban?



A pólófeliratok éretelme, az, hogy egyszerű, gyors és frappáns kifejezést adnak a személy kedvenc játszmájáról.
Ha valaki autonóm személy, a polófelirata lehet elöl: "100% autonómia.", hátul "De tényleg!!!".

Még egy gondolat, hogy nagyon furcsának tűnik nekem a kérdés mögött húzódó megközelítés. (Ha jól értem egyáltalán.) Az egész témát vagy TA-t a polófeliratok felöl közelíteni...



Sokat gondolkodtam, hogy ezt a megjegyzést beírjam e. Úgy döntöttem, hogy igen.

Vazze Ákos ez a beszólás : "ennek a "rúgj belém"-nek a leánykori neve a "gyárilag naív"?"

Ez über táp. Ott a csillagos ötös, meg minden.



minél többedjére találkozom ezekkel a játszma-modellekkel, annál kevésbé értem, mire föl is van elválasztva egymástól az "üldöző" és "megmentő" szerepe. elvégre ezek pontosan ugyanarról szólnak: a másik fél fölötti szupremácia vágyáról, és ez pontosan az, amire a görögök azt a szót kitalálták, h hübrisz. igaz, tovább gondolva, az "áldozat" dettó ugyanezt teszi, csak nyereményét "erkölcsi", "lelki" vagy "spirituális" síkon akarja besöpörni

a játszmamentes élettel kapcsolatban egy kételyem van csak, ez nem való annak, aki nem meri bevállalni, h akár kapcsolatainak döntő többsége is megszakadhat. igaz, amelyik megmarad, az szerintem bőven megéri, bátorság azért szerintem ehhez a lépéshez (ráadásul ezermérföldes sok-sok kis lépéshez :) nem kevés kell



vasika:

A két szerep csak annyiban azonosítható, hogy mindkettő "játékos". A játékon mindig kívül lehet kerülni, de ha az ember egyszer bekerül, akkor rákényszerül, hogy elfoglaljon valamilyen pozíciót. Ezek nem morális értékeket, hanem helyzeti értekeket képviselnek, melyek természetesen időről időre megválozhatnak.

Mint fociban: a hátvéd is és a csatár is focista, ily módon azonos a szerepük, a játékban viszont más-más funkciót töltenek be, és ez is játékról játékra változhat. (Még ha tudjuk, hogy vannak, akik csatárnak sokkal jobbak, mint védőnek, és viszont.)



Szia, nagy élvezettel olvastam az írásodat. A játszmadefiníciódat (köszönettel és engedélyeddel) elkölcsönöztem :)

Jó tanácsot szívből csak annyit tudok adni, hogy mindkettőtöknek el kéne döntenie, valójában mit szeretne a másiktól. Az oké, hogy részedről egyelőre épp "tanulmányozásra" szolgál az ismeretség, viszont ez a helyzet szerintem egyikőtöknek sem igazán jó. Felvilágosult, tanult ember vagy, legyél Te az okosabb! Bár Rejtő apánk is azt írta, a "bolondabb enged". :)

További jó tanulást és okulást!



Szerencsére azóta eltelt négy év, és sok mindenben változott a helyzet. :)

A definíciót használd egészséggel. :)


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta