9/11 – 7/5
Hét évvel ezelőtt ilyenkor ugyanúgy szeptember 11-e volt, mint előtte és azóta sokszor. Nekem történetesen ez a nap úgy élt (és él) a fejemben, mint az egyik „házi ünnep” napja; másoknak 2001-ig az a kifejezés, hogy „szeptembertizenegy” nem mondott semmit.
Aztán ez negyedóra alatt átalakult. Szeptember 11-e fogalommá vált. Hogy egész pontosan minek a fogalmává, az persze bizonytalan. Az amerikaellenesség? A civilizáció kikezdhetetlenségébe vetett hit vége? A rasszizmus és xenofóbia újbóli térhódítása? A (permanens) harmadik világháború kezdete? Nem tudom, és szerintem mások se nagyon.
A magyar (szélső)jobbnak persze, mint afféle Mórickának, erről is rögtön az jutott eszébe. A sokk napjaiban – miután megtörtént a felfoghatatlan – nem az elkövetőket ítélte el, hanem az áldozatok felelősségét firtatta.
Hm... Nem ismeős ez valahonnan...? Olvassuk csak el még egyszer a legutóbbi szavakat!
A magyar (szélső)jobbnak persze, mint afféle Mórickának, erről is rögtön az jutott eszébe. A sokk napjaiban – miután megtörtént a felfoghatatlan – nem az elkövetőket ítélte el, hanem az áldozatok felelősségét firtatta..
Mintha nem kéne 2001-ig visszatúrni az emlékezetünkben ahhoz, hogy aktualitást találjunk e soroknak. Ha találóan le akarjuk írni a Budapesten, 2008. július 5-e után történteket, ezek a szavak tökéletesen megfelelőek. Azzal a különbséggel, hogy amíg 2001-ben a felháborító, az emberi méltóságot és érzéseket semmibe vevő retorika forrása valóban a szélsőjobb volt, addig 2008-ban ez a retorika az egész jobboldalt jellemezte (tisztelet a kivételnek, már ha volt ilyen).
A két történetnek, főleg azok párhuzamosságának a tanulsága számomra az, hogy igenis kell beszélni „kínos” kérdésekről: a globalizációról, az Észak–Dél- (vagy ha úgy tetszik: a Nyugat–Kelet-) -ellentétről, a szegénységről, a szexualitásról, konkrétan a homoszexualitásról, a kisebbségekről, a toleranciáról, a szólásszabadság határairól stb. Kell – mert ha nem beszélünk róluk, akkor a ki nem mondott feszültség agresszióba torkollik. Akár az Andrássy úton, akár New Yorkban. Vagy épp a családban, a munkahelyen. Vagy az egyéni pszichében.
Ki kell mondani bizonyos dolgokat, és föl kell tenni bizonyos kérdéseket. Ismétlem: számomra ez vitathatatlan tanulság.
Ami viszont nem „tanulság”, hanem (számomra) evidencia: nem mindegy, mikor tesszük föl ezeket a kérdéseket és mikor mondjuk ki ezeket a dolgokat. Van ideje a szólásnak és van ideje a hallgatásnak – ahogy a Prédikátor írja.
Evidencia, mondom, mégis attól tartok: sokak számára nem az. Sokan képtelenek a másik fájdalmának felismerésére, és annak belátására, hogy a fájdalom, a gyász pillanataiban hallgatni kell. És azt hiszem, egy bizonyos idő után ez már taníthatatlan. Mondjuk úgy kilencéves kor fölött.
Címkék: Emlék, Halál, Kisebbség, Kommunikáció, Politika, Ünnep, Világ+ember