A fejlődéslélektan az a tudomány, amely azt vizsgálja, hogy a homo sapiens, aki általában hülye, különböző életkorokban hogyan hülye. Miről lehet megismerni, hogy valaki gyerek, kamasz vagy felnőtt?

Semmi esetre sem arról, hogy hány éves. Bizonyos statisztikai egybeesésekről lehet beszélni, de az ember akárhány éves korában is lehet gyerek, kamasz vagy felnőtt.

Ha egy egyetlen elemből álló, nem reprezentatív mintából lehet általános érvényű következtetést levonni, akkor a következők lehet az ismertetőjegyek:

A gyerek aránylag gátlás nélkül az, aki. Azt teszi, amit ő maga szeretne (már ha a lehetőségei engedik). Ha olvasó fajta, akkor azt olvassa, ami érdekli, vagy ami a kezébe akad. És föl se merül benne, hogy ez valaha másképp lesz.

Van, akinek a gyerekkora nagyon hosszú ideig elhúzódik.

A kamasz elsődleges identitása, hogy nem gyerek; felnőttnek tartja magát (persze „nem olyan” felnőttnek), és megvetően elfordul múltjától. Játékai részben a kukába, részben a pincébe kerülnek, „komoly” könyveket olvas, a gyerekkönyvein pedig – amelyek oly sok szép, izgalmas, vidám és önfeledt órával ajándékozták meg – hanyag gesztussal túlad. Szétosztogatja őket, eladja antikváriumba, amit pedig valamiért nem vesznek be, azt lerakja az antikvárium melletti kapualjban álló kuka tetejére (ki azért nem dobja, mert könyvvel olyat nem csinálunk!), és sorsára hagyva őket, trappol tovább öntudatos létekkel az önálló, független felnőttkor (-on át a kiszolgáltatott öregség és a koporsó) felé.

Van, akinek a kamaszkora nagyon hosszú ideig elhúzódik.

És a felnőtt?

Egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy kamasz valaha is felnőtté válik. Olvasási szokások tekintetében nagyon sokan maradnak kamaszok, csak ezt egy bizonyos életkor után már sznobériának hívják. A felnőtt az, aki ismét azt olvassa, ami érdekli, vagy ami a kezébe akad; olvasmányválasztásával nem akar sem megfelelni, sem elhatárolódni. Vagyis fenntartás nélkül – és nagy élvezettel – olvassa újra akár régi gyerekkönyveit is.

Már ha módja van rá. Ha még megvannak.

A felnőtt kétségbeesetten túrja fel a polcok, szekrények, az ágyneműtartó és a pince titkos zugait, és keresi, hol vannak a szívének oly kedves, régi-régi könyvei. Keresi, kutatja – elajándékozta volna? kölcsönadta, a jó ég tudja, kinek, és nem adta vissza a disznó? –, mígnem aztán eszébe jut tizenhúsz évvel ezelőtti önmaga, az antikvárium, a kapualj és a kuka... Elpirul, szégyenében-e vagy dühében, szinte mindegy is... és nekiáll felkutatni a múltat. Antikváriumokban bóklászik, előjegyez, neten böngészik, online árveréseken keresgél, hogy hátha (hátha!) akad valaki, aki épp most követi el ugyanazt az éktelen marhaságot, mint ő hajdanán, és épp most akar megszabadulni gyerekkönyveitől...

...És apránként, lassan-lassan, egyesével, de újra kezébe kerülnek a régi könyvek. (Persze sokszorosáért veszi most meg őket, mint amennyibe hajdan kerültek, pláne, mint amennyit kapott az eladásukból.) Megsimogatja őket, gyengéden visszahelyezi a polcra, és ha elnyúló éjszakákon kézbe veszi valamelyiket, újra izgatott, csillogó szemű gyerek lesz, és újra röpül...

Az évek óta folytatott visszaszerző hadjáratban ma újra megnyertem egy kis csatát. Egy online antikváriumban megint rábukkantam gyerekkorm egy megtagadott darabkájára. Megrendeltem, szállítják a napokban. Egy kicsit ismét visszagazdagodtam.

Címkék: Emlék, Könyv, Pszicho, Ünnep

---