Talán már idéztem itt korábban az egyszeri indiánfőnök történetét, amit Vikitől hallottam. Az illetőt Amerika túlsó felébe invitálták valami kongresszusra, és természetesen repülőgéppel vitték. Amikor megérkezett, kérdezték tőle, hogy milyen volt az útja, hogy érezte magát, és egyáltalán, mit szól ahhoz, hogy repülőgép. A törzsfőnök azt felelte: nagyszerű találmány, csak az a zavaró, hogy a nagy sebesség miatt az ember teste előbb ér célba, mint a lelke. Az csak némi késéssel jön utána.

Ezt teljes mértékben átéltem én magam is. Már két és fél éve is, amikor Görögországba utaztunk, meg most is, Rómába, ill. Rómából repülve. A megérkezés után úgy másfél-két nappal fogtam fel, hogy te jó ég, hol is vagyok valójában. És most, a hazaérkezés után másfél-két nappal még mindig nem ért haza a lelkem. És tartok tőle, hogy egészében nem is fog: egy része ott maradt.

Lesz majd egy külön poszt is – elsősorban önmagam számára – a látottak tételes listájával. Itt elsősorban a szubjektív vonatkozásokat próbálom szavakba gyömöszölni.

A legalapvetőbb benyomásom/érzésem (amely különböző megfogalmazásokban és intenzitásokban újra és újra átjárt) az volt: „Úristen, ez nem lehet igaz!” Mármint az, hogy itt vagyok, hogy látom, hogy kézzel tapintom mindazt, ami eleddig csak a „mesében” létezett számomra; a mesében – vagyis történelemkönyvekben, albumokban, regényekben, filmekben stb. És most itt vanank, tényleg léteznek, nem puszta kitalációk. Hihetetlen, hogy ennek a részese vagyok, részese lehetek.

Amint mondtam, a lelkem némi késéssel érkezett csak meg. Így pl. már első este láttam a Colosseumot, és tárgyilagosan tudtam is, hogy igen, ez a Colosseum, felfogni a maga valójában mégis csak két nappal később sikerült, amikor ismételten odakeveredtünk, és újra a szemem elé tárult, teljes nagyságában.

Valószínűleg a Vatikánban is túl korán voltunk (második napon) – bár ott azért már megvoltak azok a pillanatok, amikor teljesen ott tudtam lenni a jelenben, és át tudtam élni, hogy épp hol is vagyok és mit látok. Ezzel együtt pl. Szent Péter sírját taln később kellett volna megnéznem, és akkor minden bizonnyal mélyebbre ment volna az élmény, hogy épp a katolikus egyház sziklaalapjánál vagyok (függetlenül attól, hogy hogy is állok per pillanat a katolikus egyházzal). „Szent Péter sírja” alatt egyébként nem azt a díszes, aranyozott valamit értem, ami fölé nagybetűvel ki van írva latinul, hogy Szent Péter sírja, és ami standard turistalátványosság. Hanem az ez alatt két emelet mélységben található ásatás egy üvegfallal elzárt részét, ahol pár méterről, egy kis lyukon át rálátni egy üregben nyugvó, átlátszó falú dobozra, amelyben emberi csontok láthatók. E doboz a kiállíthatóságot biztosítja, ami viszont magát a leletet (a ládában talált csontokat) illeti, azt a XX. század negyvenes éveiben tárták fel. És a régészeti bizonyítékok (amelyeket itt most több okból nem részletezek) arra mutatnak, hogy azok valóban Péter apostol földi maradványai.

A csontok előtt volt, aki letérdelt, volt, aki keresztet vetett. Én némileg tehetetlennek éreztem magam, hogy mit is csináljak, aztán, csak úgy magamban, ezt kérdeztem szomorúan Pétertől: „Biztos, hogy ezt akartad?” – Értettem pedig ezalatt nemcsak a Vatikán közhelyesen sokat kárhoztatott gazdagságát és pompáját, hanem általában azt, ahogy a katolikus egyház ma exponálja magát a világban. A bürokráciát, az arroganciát, az intézményesített bizalmatlanságot. Ahhoz, hogy – két órával korábban – a Vatikán területére belépjek, még a gatyaszíjamat is le kellett vennem az átvilágításhoz. Morogva kérdeztem Tomit, hogy Jézus vajon mit tenne most. Azt mondta: levenné az övét. Igen, feleltem mogorván, és ostort csinálna belőle.

Ettől függetlenül némi mélabúval állapítottam meg magamban, hogy nekem úgy tizenkét évvel ezelőtt kellett volna itt járnom, amikor lánglelkű katolikusként fenntartás nélkül fogadhattam volna be mindazt, amivel találkozom. Mindemellett az egész Vatikán (az ásatás, a bazilika, a kilátás a kupolából, a múzeumok, a Sixtus-kápolna) lenyűgöző volt; a bámulatos műalkotások attól függetlenül bámulatosak, hogy aktuálisan mi a véleményem az egyház szerepéről a múltban és a jelenben, ill. mit gondolok arról a valamiről, amit civilizációnak neveznek.

Ugyanez az ambivalencia végigkísérte az egész római kirándulást: a tudatom egyfelől piros lámpákat villogtatott figyelmeztetően egy-egy épület vagy szobor vagy festmény láttán, jelezvén, hogy azok keletkezéstörténete és üzenete meglehetősen sok mindennel szemben áll, ami számomra ma érték és fontos. Másfelől hagytam, hogy az érzékeimet eluralja a csodálat és a megrendültség. Ez a kognitív disszonancia eleinte nagyon zavart, aztán megszoktam. És a Rómáról kialakított összbenyomásom feltétlenül pozitív.

Amikor először tapasztaltam, hogy az autók nem állnak meg a zebránál, miután leléptem, jó pesti szokás szerint szitkozódtam és csúnyán néztem. Aztán megtanultam, hogy itt az emberek nem a KRESZ-re figyelnek (meg arra, hogy azt hogyan kell kijátszani), hanem önmagukra és egymásra. Ha át akarok menni, akkor az a dolgom, hogy átmenjek. Az autósnak meg az, hogy ne üssön el, mert aze gyikünknek sem jó. Vigyázok magamra, vigyázunk magunkra.

A pékségben, ahol reggelenként megittuk a (pompás) kávénkat, utólag kellett fizetni a fogyasztást és a vásárlást, a kasszánál. A kassza a be- és kijárat (ez egy ajtót jelent) mellett van. Ha fogyasztasz valamit, leülhetsz vele az asztalhoz, ha vásárolsz valamit, a pultnál a kezedbe nyomják. És ha kisétálsz fizetés nélkül, hát kisétálsz. Senki nem figyeli. Még csak infrastruktúrájuk sincs, hogy megakadályozzák – valószínűleg azért, mert senkinek eszébe se jut ilyesmit csinálni. A bizalmi elv, a saját és a másik határainak ismerete és tiszteletben tartása itt is működik.

Pár tucat olasz szót fölszedtem magamra, és (fötelmes nyelvhelyességgel) igen sokszor kommunikáltam a helyiekkel. Azt tapasztaltam, hogy végtelenül segítőkész mindenki, és roppant hálásak azért a pár olasz kifejezésért, ha rosszul is használom őket.

Harmadik nap este, a Trasteverén sétálva fogalmazódott meg bennem az, hgoy most először vagyok olyan helyen (Budapesten kívül), amire azt mondom: szívesen élnék itt. Ez nagyon megdöbbentett, mert eleddig azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyáltalán tudnék huzamosabb ideig élni másutt. Most meg azt élem meg, hogy nemcsak tudnék, de egyenesen szívesen is tenném.

Nem hinném persze, hogy a dolog kifutása az lenne, hogy Rómába költözzünk. De az kétségtelen, hogy akaratlanul is beálltam azok végtelenül hosszú és végtelenül unalmas sorába, akik beleszerettek Rómába, és akik vissza akarnak még térni oda.

Címkék: Nyaralás

---