Az első reneszánszról, amely önök számára is ismerős a történelemkönyvekből, úgy szokás beszélni, mint a klasszikus tudatosság és érzékenység újjászületéséről. Elég nehéz úgy beszélni róla, mint ami valójában volt, nevezetesen egy vadonatúj történelmi korszak nyitányáról.

A reneszánsz során jó pár kulcsfontosságú középkori eszmét hajítottak ki, de nem olyan eszmékkel pótolták őket, amelyek az ókori gondolkodók számára érthetőek lettek volna. Ellenkezőleg, ezek teljesen új eszmék voltak – amelyek nem lettek volna érthetőek az ókori gondolkodók számára. Ezek az eszmék számunkra voltak érthetőek – sőt mind a mai napig azok.

A reneszánsz (és valójában a modern világ) azért jött létre, mert a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik század folyamán az egész középkori, összefüggő eszmerendszer inogni kezdett. A rendszer központi eleme arra a kérdésre vonatkozott, hogy milyen úton tehetünk szert biztos tudásra. A középkorban úgy tartották, hogy a biztos tudás megszerzésének eszköze az ésszerűség és a tekintély. Például teljesen ésszerű feltételezésnek tűnt, hogy a Föld szilárdan áll egy helyben, és körülötte kering a világmindenség többi része. Ésszerűnek tűnt – és olyan kimagasló tekintély erősítette meg, mint a nagy, második századi csillagtudós, Claudius Ptolemaeus, azaz Ptolemaiosz. Hasonlóképpen, teljes mértékben ésszerűnek látszott annak feltételezése, hogy a leejtett nehéz tárgyak gyorsabban érnek földet, mint a könnyűek – ezt egy másik kimagasló tekintély erősítette meg, a polihisztor zseni, Arisztotelész.

Ám a reneszánsz idején az ésszerűség és a tekintély mint az ismeretszerzés megbízható útjelző táblái ledőltek, s átadták helyüket a... megfigyelésnek és kísérletezésnek. E változás nélkül sem a mai értelemben vett tudomány nem jöhetett volna létre, sem az ipari forradalom nem következett volna be.

A középkorban magától értetődőnek számított, hogy Istennel való kapcsolatunk kollektív dolog, amelynek menedzselésére egyedül a római katolikus egyház jogosult. A reneszánsz során e leosztást kikezdte egy teljesen új megközelítés, amely szerint Istennel való kapcsolatunk magánügy, amelyet ki-ki önállóan intézhet Istennel. Ebben az új leosztásban vált az individualitás fogalma szentté és sérthetetlenné, és tett szert arra a jelentőségre, amit mi a modern korban természetesnek veszünk. Ma mindannyian úgy tekintünk magunkra, mint fantasztikus hatalommal – szó szerint jogok özönével – felruházott, önmagunkban értékes egyéniségekre. Ez a középkor embere számára teljességgel elképesztő lett volna.

A középkorban a világmindenségre úgy tekintettek, mint ami eleve kész állapotában keletkezett, alig egy-két ezer évvel ezelőtt. Befejezett volt, tökéletes – és pontosan annyira ismert, amennyire csak szükséges. A reneszánsz korában azonban radikálisan új megközelítéssel kezdték szemlélni az univerzumot: olyan valóságként, amely dinamikus, végtelen – és túlnyomórészt ismeretlen. A gondolkodás e változása vezetett el mind a nagy földrajzi felfedezések korába, mind a tudományos kutatás hőskorába, amely napjainkban is folytatódik.

Ma mindez napnál világosabb számunkra. Világos, hogy a középkor nem tarthatott az idők végezetéig. Világos, hogy a dolgoknak meg kellett változniuk. De a középkoriak számára ez egyáltalán nem volt világos. Ők úgy hitték, hogy az emberek az idők végezetéig középkori módon fognak gondolkodni és élni.

Mi pontosan ugyanezt hisszük. Amint a középkoriak, mi is abszolút bizonyosak vagyunk abban, hogy az emberek az idők végezetéig ugyanígy fognak gondolkodni, ahogy mi gondolkodunk, és az idők végezetéig ugyanígy fognak élni, ahogy mi élünk.

A középkoriak azért gondolkodtak így, mert elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy lehet másként is gondolkodni. Hogy is tudna valaki másként gondolkodni, mint ahogy gondolkodik? Ők úgy voltak vele, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velük. Mi ezt persze megmosolyogjuk – holott valójában mi is pontosan ugyanezt hisszük. Mi is azt hisszük, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velünk.

Valójában azért kellene fohászkodnunk, hogy nehogy igazunk legyen ez ügyben. Ha ugyanis csakugyan véget ért velünk a gondolkodás története, akkor nekünk befellegzett. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak élni, mint ahogy mi élünk. Ezt bizton megjósolhatom, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy élnek majd, mint ahogy mi élünk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Még valamit megjósolhatok bizonyosan. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak gondolkodni, mint ahogy mi gondolkodunk. Ezt ugyanilyen biztonsággal jelenthetem ki, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy gondolkodnak majd, mint ahogy mi gondolkodunk, akkor úgy is élnek majd, mint ahogy mi élünk – és akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

De miben kellene megváltoztatnunk a gondolkodásunkat? Hiszen oly egyértelműnek látszik, hogy mi mindenről pontosan úgy gondolkodunk, ahogyan gondolkodni kell.

A középkor emberei számára ugyanez ugyanilyen egyértelműnek látszott.

Noha igen sok kulcsfontosságú középkori eszme eltűnt a reneszánsz idején, korántsem tűnt el az összes kulcsfontosságú középkori eszme. Az egyik ilyen kulcsfontosságú eszme, amely megmaradt – egyébként mindmáig –, az, hogy az emberi természet alapjaiban és jóvátehetetlenül gyarlóvá lett. Körültekintünk a világban, és azt látjuk, hogy a teknősök nem gyarlók, a varjak nem gyarlók, a nárciszok nem gyarlók, a szúnyogok nem gyarlók, a lazacok nem gyarlók; voltaképpen a világban egyetlenegy gyarló faj sincs – minket kivéve. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a középkori tudás vizsgáján gond nélkül átmegy. Ésszerűnek hangzik – a tekintély pedig kétségkívül támogatja. Ésszerűnek hangzik, mivel olyan mentséget kínál nekünk, amelyre átkozottul szükségünk van. Leromboljuk ugyan a világot – elevenen felfaljuk –, de hát nem tehetünk róla. Az emberi természet tehet róla. Konstrukciós hibával készültünk – mi egyébre számíthatnánk?

Egy másik kulcsfontosságú eszme szerint, amely ugyancsak átvészelte a középkort, mi pontosan úgy élünk, ahogy az embernek élni rendeltetett. Istenem, hisz ez oly egyértelmű, hogy nincs is mit hozzátenni. Úgy élünk, ahogy az embernek az idők kezdetétől élni rendeltetett. A tény, hogy csak a legutóbbi időben kezdtünk így élni, a legkevésbé sem számít. Nyilván hárommillió évünkbe telt, hogy ráakadjunk végre. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az idők kezdetétől így rendeltetett élnünk. Az a tény pedig, hogy így élve lakhatatlanná tesszük a világot saját fajunk számára, ugyancsak nem számít semmit. Még ha el is pusztítjuk a világot, s vele magunkat, akkor is úgy élünk, ahogy az idők kezdetétől élnünk rendeltetett.

E két középkori túlélő még aránylag üdvösnek mondható. Ostobaságok ugyan, de ártalmatlanok. Ugyanakkor van egy harmadik túlélő eszme is, amely azonban kifejezetten nem üdvös és nem ártalmatlan, és a legveszélyesebb létező eszme. És túl azon, hogy ez a legveszélyesebb létező eszme, ez a legveszélyesebb létező dolog – veszélyesebb, mint az összes nukleáris fegyverünk, veszélyesebb, mint a biológiai hadviselés, veszélyesebb, mint az összes mérgező anyag, amivel telepumpáljuk a levegőt, a vizet és a talajt.

Mindazonáltal hihetetlenül ártalmatlannak hangzik. Az ember hallja, és azt mondja: „Aha, igen, na és?” Ráadásul hihetetlenül egyszerű is. Íme, ez az: Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Egyfelől vagyunk mi, másfelől van a Természet. Egyfelől vannak az emberek, másfelől van az emberi környezet.

Biztos vagyok benne, hogy nehéz elhinni, hogy valami, ami ennyire ártatlanul hangzik, akár egy icipicit is veszélyes lehet; sokkal kevésbé veszélyes, mint amilyennek az imént beállítottam.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy a világban való tevékenységünk eredményeképpen minden egyes nap nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki. Az emberek e rettenetes hírt közönyösen fogadják. Nem sikoltanak fel. Nem ájulnak el. Egyáltalán nem látnak semmi okot az aggodalomra, mert szilárdan hiszik, hogy az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Olyan szilárdan hiszik ezt a huszonegyedik században, ahogy hitték azt a tizedikben.

Tehát nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki mindennap. Semmi baj, mivel azok a fajok valahol odakint vannak. Azok a fajok nem idebent vannak. Ők nem mi vagyunk. Semmi közük nincs hozzánk, mivel az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől.

Az a kétszáz faj odakint van, a környezetben. Persze rossz a környezetnek, ha kihalnak, de ennek semmi köze hozzánk. A környezet odakint szenved, mi ezalatt idebent vagyunk, épen és egészségesen. Természetesen gondját kéne viselnünk a környezetnek, és gyalázat ez a kétszáz kihalás – de minket ez nem érint.

Hölgyeim és uraim, ha az emberek továbbra is így gondolkodnak, az emberiség ki fog pusztulni. Ennyire veszélyes ez az eszme. Mégpedig a következők miatt.

Az a kétszáz faj... voltaképpen miért is pusztul ki? Csupán mert elfogy a levegőjük vagy a vizük vagy a területük, vagy miért? Nem, ez a kétszáz faj azért pusztul el, mert olyasvalami van a birtokukban, amire nekünk szükségünk van. Szükségünk van a biomasszájukra. Szükségünk van arra az eleven anyagra, amelyből ők felépülnek. Szükségünk van a biomasszájukra azért, hogy fenntarthassuk a saját biomasszánkat. A dolog így működik. Menjenek el Brazíliába, keressenek egy jókora esőerdőt, aztán vágják ki vagy égessék fel. Majd vigyenek oda egy csomó tehenet, és legeltessék őket. Vagy ültessenek krumplit vagy ananászt vagy lóbabot. Mindaz a biomassza, amely korábban az esőerdőben élő madarakban, rovarokban és emlősökben halmozódott föl, az most átalakul tehénné, krumplivá, ananásszá vagy lóbabbá – vagyis a mi táplálékunkká.

Muszáj kiirtanunk kétszáz fajt naponta ahhoz, hogy fenntartsuk hatmilliárd ember biomasszáját. Ez nem véletlen. Nem oda nem figyelés. Nem egy apró gondatlanság a részünkről. Azért, hogy fenntartsuk a magunk hatmilliárdos populációját, naponta kétszáz faj biomasszájára van szükségünk. Kétszáz fajt a szó legszorosabb értelmében emberi szövetté alakítunk.

De nagyon sokan – sőt attól tartok, a legtöbben – hajlamosak azt gondolni: „Na és akkor mi van? Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Mivel függetlenek vagyunk, nem számít, hány fajt pusztítunk ki – és mivel akárhogyan is, de fölöttük állunk, valójában még fejlesztjük is a világot azzal, hogy kiiktatjuk őket!”

Azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akik a felhőkarcolók tetejére épített kis kulipintyóban élnek. Mindennap szükségünk van kétszáz téglára a saját házikónk falának fenntartásához, így hát lemegyünk, lent kiütünk kétszáz téglát a felhőkarcoló falaiból, és felcipeljük, saját felhasználásra. Mindennap... Minden áldott nap lemegyünk, és kiütünk kétszáz téglát azokból a falakból, amelyek azt az épületet tartják, amelyben élünk. Hetvenezer tégla egy évben, ugyanannyi a következőben, meg a következőben, meg a rákövetkezőben, meg minden évben.

Remélem, egyértelmű, hogy ilyen módon nem lehet fenntartani egy téglaépületet. Egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, és a házikó elpusztul, az épület többi részével egyetemben.

Naponta kétszáz faj kiirtásával pontosan ugyanígy nem lehet fenntartani egy életközösséget. Ha valamilyen értelemben a csúcsán is vagyunk a közösségnek, egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, s ha összeomlik, nem sokra megyünk a csúcson elfoglalt helyünkkel. Elpusztulunk, a közösség többi részével egyetemben.

Persze más lenne a helyzet, ha a napi kétszáz faj pusztulása csak valami ideiglenes jelenség volna. De nem az. Mégpedig azért nem, mert legyünk bármily okosak is, nem vagyunk képesek arra, hogy növeljük a bolygó biomasszájának összmennyiségét. Nem tudjuk növelni az életben maradáshoz szükséges víz és termőföld mennyiségét, és nem tudjuk növelni a talajt és a vizet érő napfény mennyiségét sem. Csökkenteni képesek vagyunk a bolygó biomasszájának összmennyiségét – például a talaj meddővé tételével vagy a vizek megmérgezésével –, de növelni nem tudjuk.

Mindössze annyit tehetünk, hogy fajok egy csoportjának biomasszáját átemeljük egy másik csoportba – és pontosan ezt is tesszük. Azon fajok biomasszáját, amelyekkel nem törődünk, módszeresen átcsoportosítjuk azon fajok biomasszájába, amelyekkel törődünk: tehénbe, csirkébe, gabonába, babba, paradicsomba stb. Önmagunk fenntartása érdekében szisztematikusan romboljuk az életközösség biodiverzitását; más szavakkal ezt úgy mondhatnók: szisztematikusan romboljuk a minket életben tartó infrastruktúrát.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy az emberiség létszáma a század közepére kilencmilliárdra növekszik – és az emberek ezt a hajmeresztő hírt közönyösen fogadják. Senki nem sikolt. Senki nem ájul el. Az embereket éppúgy hidegen hagyja népességünk gombamód való szaporodása, miként a napi kétszáz faj eltűnése. Úgy látják, semmi okuk aggodalomra, elvégre az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Nem veszik észre, hogy népességünk növekedésével a kihalás aránya is növekszik – vélhetőleg exponenciálisan. Ez azért van így, mert amikor kiirtunk egy fajt, annak biomasszáját nem százszázalékos hatásfokkal építjük önmagunkba. Jó része egyszerűen elvész, hozzájárulva ezzel a bolygó elsivatagosodásához. A század közepére, ha a népességünk addigra valóban eléri a kilencmilliárdos szintet, a naponta kipusztított fajok száma ezer lesz vagy tízezer (a tényleges szám egyelőre kiszámíthatatlan).

Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők tudni fogják, hogy az emberiség nem tartozik semmiféle olyan létrendhez, amely független volna az életközösség többi részétől. Tudni fogják ezt, épp oly bizonyosan, miként mi tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül. Ezt bizton megjósolhatom, mert ha az emberek továbbra is úgy gondolják, hogy egy elkülönített létrendhez tartozunk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Mindenki azt szeretné (engem sem kivéve), ha le tudnám írni, hogyan is fognak élni itt az emberek kétszáz év múlva – ha ugyan lesznek még itt emberek kétszáz év múlva. Csak annyit mondhatok önöknek, hogy hogyan nem fognak élni. Nem fognak úgy élni, ahogy mi élünk. De miért van ez? Miért nem mondhatom meg önöknek, hogy hogyan fognak élni? A válasz: mert senki nem mondhatja meg.

Ha visszahelyezik ugyanezt a kérdést a középkorba, beláthatják, miért van így. Önök nagyon könnyen meggyőzhették volna Roger Bacont, hogy háromszáz évvel később az emberek másként fognak élni, de hogy az ördögbe tudta volna szegény megjósolni a nagy földrajzi felfedezéseket, a feudális elnyomás elleni lázadásokat, az ipari forradalmat, a tőkés burzsoázia hatalomra jutását, és így tovább? Abszurd dolog lenne ilyesmit elvárni.

Úgy is fogalmazhatnánk: ha a középkor képes lett volna megjósolni a reneszánszt, akkor az lett volna a reneszánsz.

A társadalmi evolúció természetéből adódóan kaotikus – más szóval természetéből adódóan bejósolhatatlan. Ez aránylag nyugodt időszakokra is igaz. Csak gondoljanak arra, hogy a világ minden titkosszolgálata meglepődött, amikor összeomlott az a Szovjetunió, amely néhány nappal korábban még éppoly stabilnak látszott, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok.

És ha a társadalmi evolúció már a nyugodt időszakokban is kaotikus, akkor még sokkal kaotikusabb lesz az előttünk álló időszakban, amikor is az emberek vagy elkezdenek másként gondolkodni, vagy kipusztulnak.

Természetesen megértem, hogy az emberek miért szeretnének valami leírást kapni a jövő fenntartható életmódjáról. Azt hiszik, ez képessé tenné őket arra, hogy magukévá tegyék ezt a fenntartható életmódot most, ma. De a társadalmi változások nem így történnek, amiképpen a technikai változások sem. Haszontalan lett volna Charles Babbage-nek megmutatni egy nyomtatott áramkört vagy Thomas Edisonnak egy tranzisztort. A maguk korában semmit nem tudtak volna kezdeni velük – és mi sem tudnánk semmit kezdeni egy olyan képpel, amely azt ábrázolja, hogy miként élnek majd az emberek mához száz esztendőre. A jövőt nem lehet száz évekre előre megtervezni – vagy akár tíz évre előre. Adolf Hitler Ezeréves Birodalma ezer hétig sem tartott ki. Soha nem létezett szabásminta a jövőre nézve – és soha nem is fog létezni.

Mindemellett annyit teljes bizonyossággal mondhatok önöknek, hogy a következő két-három évtizedben valami rendkívüli fog bekövetkezni. A mi kultúránk emberei rá fognak jönni, hogyan kell fenntartható módon élni – vagy nem jönnek rá. És akármelyik is következik be, az szükségképpen rendkívüli lesz.

Az, hogy képtelen vagyok önöknek lefesteni a jövőt, még nem jelenti azt, hogy önök elhagyatott parafadugóként sodródnak a történelem zavaros hullámain. Önök közül mindenki abban a helyzetben van, mint Galilei, amikor nem éppen finomkodva közölték vele, hogy tartsa a száját azzal kapcsolatban, hogy a Föld mozog a Nap körül. A római inkvizíció úriembereinek szemében a Föld Nap körüli mozgása gonosz hazugság volt, amelyet kötelességük volt eltitkolni – és el is tudták titkolni. De a tárgyalás végeztével hallották, hogy Galilei ezt motyogja: „És mégis mozog!”

Meglepően kevés múlott az ügyön. Az emberiség jövője nem azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e szétzúzni a naprendszerről alkotott középkori képet. Azonban az emberiség jövője nagyon is azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e szétzúzni az emberiségnek a bolygó életközösségéhez való viszonyáról alkotott középkori képet.

Galilei nem tudta, hogy az emberek számára az űrutazás egy szép napon természetes lesz, azt viszont tudta, hogy egy szép napon felismerik, hogy a Föld kering a Nap körül. Mi nem tudjuk, hogyan élnek majd az emberek kétszáz év múlva, azt viszont tudjuk, hogy ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor felismerik, hogy pontosan oly mértékben részei az életközösségnek – oly mélyrehatóan függenek tőle –, mint a gyíkok, a lepkék, a cápák, a földigiliszták, a borzok vagy a banánfák.

Az emberek általában nem akarnak még többet ugyanabból. Mégis, furcsamód, amikor megkérdeznek arról, hogy mi menti majd meg a világot, ugyanabból akarnak többet hallani – valami ismerőset, valami beazonosíthatót. Felkelésekről akarnak hallani és anarchiáról, vagy szigorúbb törvényekről. De ezek egyike sem tud megmenteni minket – bárcsak tudna. Amire szükségünk van, az nem kevesebb, mint egy olyan világ, amely telis tele van megváltozott gondolkodású emberekkel. Megváltozott gondolkodású tudósokkal, megváltozott gondolkodású iparosokkal, megváltozott gondolkodású tanárokkal, megváltozott gondolkodású politikusokkal – noha természetesen ők lesznek az utolsók. Épp ezért nem várhatunk rájuk, hogy ők vezessenek át minket egy új korszakba. Az ő gondolkodásuk nem fog megváltozni mindaddig, amíg az őket megválasztó polgárok gondolkodása meg nem változik. Nem Gorbacsov teremtett meg egy új gondolkodásmódot; az új gondolkodásmód teremtette meg Gorbacsovot.

Az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatása olyasvalami, amiben bármelyikünk részt vehet, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, hol élünk vagy milyen munkát végzünk. A gondolkodásmód megváltoztatása nem tűnik valami roppant drámai vagy izgalmas feladatnak, de e feladat végrehajtásától függ az emberiség jövője.

E feladat végrehajtásától függ az önök jövője.

(Birtalan Balázs fordítása)