Nem akarom a blogomat kétszemélyes levelezőoldallá változtatni, de Katának az előző poszthoz írott legutóbbi hozzászólásával kapcsolatos gondolataim ismét önálló posztba kívánkoznak. Alább csak részleteket idézek, részletekben megválaszolva.

De az ember ember, ami azért jelent valamit.

Hogyne: pontosan azt jelenti, mint ha azt mondjuk, hogy a sárgarépa sárgarépa vagy a cickány cickány. Mindegyik sok millió év alatt nyerte el a maga formáját, és mindegyiknek sok millió év alatt alakult ki – folyamatos tesztelés során – az az életmódja, amely számára működőképes. És ha valaki az évmilliós tesztelésre azt mondaná, hogy szar az egész, és márpedig én jobban tudom, hogy mi a megfelelő életmód egy cickány számára, és megvalósítaná a cickányok populációján a légből kapott ötletét – az rövid úton

Amikor arról beszél valaki, hogy önzetlenség, hogy mások iránti felelősségérzet, élni és élni hagyni, hogy a természet szeretete – akkor bár meglehet kevéske természettudományos ismerete van, meglehet az őskorban, vagy a középkorban él – de mégis ennek a bolygónak a megmentéséről van szó. Meg aztán azok a kis vízi járművek utasai, akik biztonságos és működő hajókat tudtak készíteni azok nem csak ismerték az alternatívát, de hasznosították is.

Kerüljük az anakronizmust. Ne vetítsünk vissza a múltba olyan dolgokat, amelyek akkor nem léteztek. Az előtt, hogy 1962-ben megjelent Rachel Carson Néma tavasz c. könyve, egyáltalán nem volt része a közgondolkodásnak, hogy a bolygó életközössége ténylegesen végveszélyben van. A múlt „önzetlenei” és prófétái nem a bolygó megmentéséről beszéltek, hanem a civilizáció fenntartásáról. Ahogy Quinn fogalmaz: amikor arról beszél az egyház, hogy Jézus azért jött, hogy megmentse a világot, akkor „világ” alatt kétségkívül nem a bálnákra gondol, hanem az emberekre.

És akkor, bár ez olyan szörnyű számomra, mintha viccet magyaráznék, ideje tisztázni, hogy mi micsoda a hajós allegóriában.

Az óceán: a Földön található életközösség.

A kis csónakok és egyebek: az emberiség fejlődése során kialakított azon társadalmi szerveződési formák, amelyek kétségkívül működőképesnek bizonyultak az ember számára a természetes szelekció folyamatában. Nevezetesen a sok tízezernyi különféle törzsről van szó. Ezek nagyjából folyamatosan harcban álltak egymással: egyfajta alacsonyszintű, állandó hadviselésről van szó; fogcsattogtatásról, amely kijelöli a határokat, jelzi az identitást, és biztosítja a sokszínűséget, ezáltal pedig a faj túlélését.

A nagy hajó a mi civilizációnk, amely létrejöttének pillanatától kezdve módszeresen pusztította és pusztítja maga körül ezt a sokszínűséget, így a korábban hozzáférhető sok tízezernyi tesztelt megoldásból arra nézve, hogy milyen életmódok bizonyulnak működőképesnek az ember számára, mára alig egy néhány maradt elérhető. A többi végérvényesen elpusztult: visszavonhatatlanul kivesztek az emberiség memetikai állományából, ahogy a dinoszauruszok is visszavonhatatlanul kivesztek az életközösség genetikai állományából.

A lék az allegória gyenge pontja, mert nemcsak arról a valamiről van szó, amitől kezdettől süllyed a hajó, hanem arról is, ami a haladását fenntartja és amitől olyan csodálatosan kényelmesnek bizonyul, hogy az utasai úgy gondolják, ez a hajózás egyetlen helyes útja. Tehát a fejlődés és pusztulás oka egy és ugyanaz, nevezetesen egy három komponensű robbanókeverék.

Az egyik komponens a totalitárius mezőgazdaság, vagyis az a fajta mezőgazdasági gyakorlat, amely a bolygón lévő minden életet potenciális emberi élelmiszernek tekint, és erre fel, ha szükséges, elpusztít minden más életet. Szemben az ökológia azon törvényével, amelyet az élet keletkezése óta minden faj betartott (a sok tízezernyi törzsben élő ember is): vetélkedni teljes erőbedobással szabad, de tilos a versenytársak megsemmisítése. Akár azok közvetlen kiirtásával, akár a táplálékuk megsemmisítésével vagy a táplálékhoz való hozzájutásuk megtagadásával. A mi civilizációnk, elsőként és egyedüliként a Föld életközösségének történetében kivonta magát e szabály alól, és működésének alapelvévé tette, hogy az emberi élet felette áll minden más életnek (vö. „alacsonyabb rendű létformák”, „szubhumán élővilág” és hasonló kifejezések), következésképpen az emberi működés természetes velejárója minden más létforma felhasználása emberi táplálék előállítása céljából.

Ennek a gazdálkodási szemléletnek (és gyakorlatnak) egyenes következménye a nagy mértékű élelemfelesleg megjelenése volt. Ezzel a felesleggel valamit kellett kezdeni, és a kultúránkban olyat tettek, amit soha sehol másutt: az élelmet elzárták az emberek elől. Csak az kapott (és kap ma is) belőle, aki hajlandó részt venni a további túltermelésben. A kulcsra zárt raktárak kulcsa persze valakiknek a kezében van, és e valakik kénytelenek biztosítani, hogy az éhes emberek ne vegyék el tőlük a kulcsot erőszakkal. Vagyis kialakult a hierarchia, ezzel együtt a hierarchia csúcsán lévők helyzetét (a status quót) védő állandó katonaság.

Persze attól, hogy a túltermeléssel létrejött emberi élelem kulcsra van zárva, attól az még van. Van, és valami lesz vele. Ha nem tüzelik el (márpedig általában nem tüzelik el), akkor megevődik – és átalakul valamivé. Emberré. Meg még több emberré. Meg még többé. Meg még többé. Akik számára persze egyre több élelmiszert kell megtermelni, ehhez egyre több területet kell művelés alá vonni, pl. esőerdők kiirtásával. Az egyre több termelés pedig egyre több embert jelent. Az emberiség létszámának legutóbbi megduplázódásához kevesebb évre volt szükség, mint ahány éves én most vagyok.

A második komponens az a mém, amely szerint ez az életmód az emberi élet egyetlen helyes útja. Következésképpen az emberi élet minden más útja helytelen. Értéktelen, erkölcstelen. Pogány, démoni. Elmaradott, meg nem világosult. Ócska, vacak, kártékony. Tehát a mi kultúránk életmódját (vagyis a totalitárius mezőgazdaságot) át kell adni minden más kultúra számára. Ha átveszik, rendben van. Ha nem veszik át, rájuk kell kényszeríteni. Ha a kényszer hatására átveszik, rendben van. Ha ellenállnak – akkor elpusztulnak. Ez történt a mi kisgömböcként mindent magába zabáló kultúránkat körülvevő valamennyi néppel: ez történt tízezer évvel ezelőtt Mezopotámiában, ez történt a Nagy Földrajzi Felfedezések becenévre hallgató genocídium idején, és ez történik most is. Ezzel a mechanizmussal az a sokszínűség számolódik fel, amely az életközösség működésének minden szintjén a magának a működés folyamatosságának biztosítéka.

A robbanókeverék harmadik komponense az, amit Nagy Felejtésnek neveznek. A Nagy Felejtés az a folyamat, illetve állapot, amelyben a kultúránk emberei elfelejtették, hogy előttük is létezett emberi élet, méghozzá hihetetlenül hosszú időn keresztül létezett, legalábbis a mi bagatell pár ezer évecskénkhez mérten. A mi kollektív amnéziánk következtében kialakult az a kép, amely szerint a világ csak párezer éves; a világ teremtése után nem sokkal előlépett az ember a semmiből, és gyakorlatilag azonnal nekiállt földet művelni és civilizációt építeni. Ennek egyik mitologikus megfogalmazása Ádám és Éva története: eszerint már a legelső ember is mezőgazdász volt, aki arca verítékével kereste meg kenyerét. Az, hogy az általunk az emberiség történelmének hitt pár ezer év előtt is létezett az emberiség, méghozzá sok százezer évig – ez csak a legutóbbi százötven-kétszáz év felfedezése. De ezen újonnan megismert tények sem változtatták meg a mítoszt, amely szerint az ember eleve mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, amint a méhek eleve kaptárépítőnek születnek. Az ember rendeltetése, hogy civilizációt építsen – és hogy ezen építményhez bármi áron ragaszkodjon, akkor is, ha az történetesen a saját pusztulását okozza.

Te magad is arról beszélsz, hogy a hajó a keletkezésekor kapott léket – és az emberek már akkor is látták, hogy valami nem stimmel, hogy nem jó felé mennek a dolgok.

Nem. Egyáltalán nem. A hajó a keletkezésekor kapta a léket, és az emberek nem látták, hogy valami nem stimmel, nem látták, hogy nem jó felé mennek a dolgok. Most már látják, hogy valami nem stimmel, de csaknem mindenki azt mondja, hogy ehhez az útirányhoz ragaszkodni kell, más felé nem mehetnek a dolgok, hiszen az ember mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, és ez az emberi élet egyetlen helyes útja. Minden más út továbbra is helytelen, értéktelen, erkölcstelen, pogány, démoni, elmaradott, meg nem világosult, ócska, vacak és kártékony. Ez a hiedelem a kulturális mitológiánknak nem esetleges függeléke, hanem szerves része.

Hogy esetleg mégsem ez az élet egyetlen helyes útja, arra csak az elmúlt néhány évtizedben kezdünk fokozatosan ráébredni, és páni félelemmel észleljük, hogy miután a világot a magunkénak deklaráltuk, és ezzel a pusztulásunkat okozó kultúránk határait kitoltuk a végtelenbe, a közeledő pusztulás elől nincs hova menekülni.

A menekülési útvonal annak felismerése lenne, hogy korábban – sok százezer évig – mi tartotta felszínen a számtalan kis csónakot: hogyan volt képes az ember úgy élni, hogy alig négyszáz emberöltő alatt ne robbanjon a népesség mértéke több mint hatszázezerszeresére.

Azóta egyfolytában ott a figyelmeztetés mellett az alternatíva is, mégpedig az amiket korábban felsoroltam. Ezernyi ránk maradt bölcsesség adott és ad alternatívát.

Az okos tanács akkor alternatíva, ha arra vonatkozik, ami a probléma. Az, hogy „Egyél sok sárgarépát!”, csak akkor okos tanács, akkor alternatíva, ha a probléma (mondjuk) a vitaminhiány. Ha a probléma történetesen egy párkapcsolati krízis, akkor az „Egyél sok sárgarépát!” jobb esetben fölösleges és bosszantó – rosszabb esetben azonban kártékony, mármint akkor, ha a problémával küszködő azt hiszi, hogy ez a megoldás rendbe hozza a párkapcsolatát. Mert akkor ahelyett, hogy rendbe hozná, fölösleges babonával tölti az idejét – sárgarépaevéssel. Ami, hozzáteszem, csak ilyen összefüggésben babona: akkor, ha kapcsolatkezelésre használják. Ahogy az amúgy egészséges fokhagyma is babona, ha vámpírok ellen kívánnak védekezni vele.


Igaz, ma másfélékre lenne szükség ahhoz hogy a lék betömődjön, mint sok ezer éve, de az alapelv, a lényeg, a szemléletmód ugyanaz. Az, hogy „jól csak a szívével lát az ember” (és rég rossz, ha ezt konkrétan bizonyítani kell) egy olyan készség, ami megment – régóta mondják, régóta tudjuk és mégis csak keveseknek sajátja.

Ez például a sárgarépa-etetés esete. A „jól csak a szívével lát az ember” fontos alapelv, amikor emberi kapcsolatokról van szó, amikor a transzcendenciával való kapcsolatról van szó. De ha az ember a szívével látva figyeli, hogy zöldre váltott-e a lámpa, akkor rövid úton meghal. Ha a szívével látva figyeli a világegyetem működését, akkor egyetlen természeti törvényt sem fog tudni néven nevezni. Ha a szívével látva igyekszik megérteni, hogy mi működtet hatékonyan egy populációt és mi nem működtet hatékonyan egy másikat, akkor belevész a moralizálás és spiritualitás útvesztőibe – és nem ismeri fel, hogy az egzakt tudomány nyelvén leírható ökológiai problémáról van szó.

Még akkor is, ha vannak akik egész életüket teszik fel arra, hogy ezt másokkal is megértessék. Az egyetlen és egyben a legtöbb, amit el lehet érni, ha valaki ezt önnön életében tudja megvalósítani és átadni azon keveseknek, akik nyitottak rá.

Ha valaki valóban azt a választ adja át az emberi faj e bolygón való fennmaradásának lehetőségével kapcsolatos kérdésekre a szűk környezetének, vagy akár csak egy embernek, ami tényleg a kérdésre adott választ (nem pedig sárgarépáról, erkölcsről, vallásról vagy akár környezetvédelemről beszél), akkor egyetértünk: az illető megtette, ami a feladata: részt vett ezzel a világ megmentésében. Ha viszont – ebben a témában! – a választ a sárgarépában, erkölcsben, vallásban vagy környezetvédelmi programokban látja, akkor azzal sajnos semmi egyebet nem tesz, mint tágítja a léket. Alkalmasint a legjobb szándékkal, de hát a szándék a víz beáramlásának sebességére semmilyen hatással nincs.

Ja, egyébként egy minden korban hasznosítható alternatívát eleddig bizony hogy egyvalaki mondott – egy egyszerű ács fia. ;-)

Hát igen: ennek belátása volt számomra az elmúlt húsz év talán legmegrázóbb élménye. Az, hogy Jézusnak az égvilágon semmi mondanivalója nem volt a világ megmentéséről. Hogy teljes mértékben és elidegeníthetetlenül ennek a kultúrának, ennek a civilizációnak volt a szülötte, és függetlenül attól, hogy tanítása más vonatkozásban mennyire érvényes vagy mennyire nem, az emberiség legsúlyosabb problémájára, a fennmaradásával és fenntartható létmódjával kapcsolatos problémára ugyanúgy nem adott választ, ahogy arra sem, hogy ma reggel miért fagyott le az Outlookom. Jézus minden megnyilvánulása azt támasztja alá, hogy ő is a Nagy Felejtés gyermeke: tanításában nincs üres hely, ahová értelmes és koherens módon elhelyezhető az emberi történelem 98 százaléka.

Jézus szavaiból pontosan ugyanúgy nem tudható meg, hogy milyen alternatívája van a totalitárius mezőgazdaságnak és a civilizációnak, mint ahogy az sem, hogy mit kell kezdeni egy lefagyott levelező programmal. Jézus ugyanis pontosan annyira nem volt Meghagyó, mint amennyire nem volt informatikus.

Címkék: Vallás, Világ+ember

---