Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, április 28, 2010
00:20
 
Határátlépés


Szombaton volt az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusa. Az idei kongresszus elsődleges témája a krízis volt. Számos érdekes előadás hangzott el. Én csak egyetlen motívumot szeretnék megörökíteni, mert sikított a lelkem a gyönyörtől, amikor hallottam.

Elöljáróban azon olvasók kedvéért, akik nemigen vannak képben a pszichoterápiát illetően, annyit szeretnék jelezni, hogy a klasszikus Freud-féle „díványos” pszichoanalízis egyike a létező millióféle pszichoterápiás elméletnek és eljárásnak, és korántsem egyenértékű a pszichológia vagy a pszichoterápia egészével. Az átlagos terápiákkal ellentétben az analízis szokásosan nem pár hónapig vagy egy-két évig tart, hanem sok-sok évig, akár évtizedekig is. És többnyire nem heti egy, hanem heti három alkalommal zajlik – kétségkívül jövedelmező elfoglaltság. >:-D Emellett jellemzője az analízisnek az is, hogy a fókusz csaknem teljesen a kliensnél van: ő beszél, mondja az asszociációit a maga ritmusában, a terapeuta jószerével be sem avatkozik.

Kácsándi Elvira élvezetes előadása a terapeuta kríziséről szólt, beleértve azokat a helyzeteket, amikor a terapeuta valamiért nem tudja vagy nem akarja tartani a terápiás kereteket, és átlép bizonyos határokat: hogy miként éli ezt meg, milyen szakmai, etikai, lelkiismereti okai és következményei vannak az ilyesminek, stb. Számos példát hozott erre, majd elmesélte azt a történetet, amit első kézből hallott egy pszichoanalitikustól, amikor valamilyen oknál fogva elkeveredett vendégként egy analitikus kongresszusra.

Az illető analitikus előadásában ugyancsak egy határátlépésről beszélt. Az eset egy olyan klienssel történt meg, aki már mintegy tíz éve járt hozzá, kb. az 1500. terápiás óra alkalmával. A kliens hetek óta (kb. 30 órája) úgy jött terápiába, hogy zokogott, és végigsírta az alkalmat. És ekkor bátor analitikusunk gondolt egy nagyot és merészet, és egy nagy levegővétellel sutba vágta a pszichoanalízis szakmai-etikai követelményeit, és a következő kérdést tette föl a páciensnek:

– Miért sír?

Amikor szombaton ezt a történetet hallottam, akkor értettem meg teljes mélységében azt az általam korábban is szeretett poént, amit hajdan egy idézetes könyvben olvastam. A szöveg angol nyelvi közegből származik, és így szól:

„Tizenkét évi terápia után a pszichiáterem mondott valamit, ami könnyeket csalt a szemembe. Azt mondta nekem: – No hablo inglés.

Címkék: , ,


Hozzászólások:


A történet vicces, de azért pár dolgot szeretnék megjegyezni.

Egyrészt a második bekezdés első mondata fényében nem értem, mi szükség van még mindig arra, hogy egy terápiás módszer avagy terapeuta a freudi analízishez képest határozza meg önmagát, keresse a helyét a világban/piacon stb. (Kis kitérő piacilag: az analízis óradíja nem magasabb, mint más egyéni terápiáké, tehát maga az "elfoglaltság" nem jövedelmezőbb, legföljebb - az ülések gyakorisága miatt - kevesebb kliens szükséges ugyanahhoz a bevételhez. Szakmailag azt sem árt tudni, hogy egy teljes jogú analitikusnak egy adott pillanatban legalább négy kliense kell, hogy legyen. Tudtommal más módszerek ill. egyesületek ilyesmit nem írnak elő.) Más szavakkal, és előre bocs a brutalitásért: az Integratív Egyesület kongresszusán tényleg az analitikusok rugdosása okozza a legnagyobb örömet?

Másrészt az analitikusok jelentős része már jó ideje nem a freudi módszerrel dolgozik, és most nem a díványra gondolok. A standard analízisnek is egyre inkább a terápiás kapcsolat áll a középpontjában, noha a közös munka megnyilvánulásai (szabad asszociációk, értelmezések stb.) továbbra is a kliensre fókuszálnak. Az absztinencia előírásának fényében furcsa is lenne, ha a terapeutára fókuszálnának :D

Harmadrészt: vannak módszerbeli különbségek. A "bátor" analitikusnak 30 óra kell ahhoz, ami egy rogers-i terapeuta első kérdése lenne. Jó esetben viszont ez utóbbi sosem fogja megkérdezni, hogy mit álmodtam, és nem fog meséltetni arról, hogy milyen volt a kapcsolatom gyerekkoromban a szüleimmel. A legtöbb módszer egyáltalán nem foglalkozik a "szó előtti tartomány"-nyal, azaz a preverbális korral, amely egyébként az implicit memóriában tárolódik, és adott esetben mozgással előhívható. A mozgás- és táncterápián ill. a pszichodrámán kívül jelenleg nem tudok elismert terápiás módszerről, amely a mozgást mint terápiás eszközt jelentősebb mértékben alkalmazná. Így tehát ez a két módszer kiröhöghetné az összes többit, amiért csak ülnek és dumálnak (és utaznak stb.).

A "virágozzék ezer virág" elve alapján én azt tartom, minden módszernek megvan a maga helye, és az a jó, ha sokféléből lehet választani. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a neki való módszert és terapeutát. A jungi terápiában pl. rögzített kontraindikáció a 100 alatti IQ, vagy mondjuk ágyban fekvő betegekkel elég nehéz mozgásterápiát csinálni. Épp ezért, meg úgy általában a mentálhigiénés kultúra emelése végett is, fontos lenne valamiféle kölcsönös elismerés, tisztelet az egyes módszerek, és azok művelői között. (Ahogy a pszichodráma kiképzőm mondta: "Azért az nem egy betegség, hogy valaki analitikus. De mi itt most drámát vezetni tanulunk.") Persze szabad nevetni más módszerek általunk vélt ügyefogyottságán, de jó (hát tulajdonképpen kötelező) tisztában lennünk azzal, hogy mitől is "sikít a lelkünk a gyönyörűségtől" egy-egy sztorin.

Értem én, hogy van némi személyes érintettséged (elfogultságod) az analízissel szemben, de ez szerintem nem az analízis problémája:)



Először is sajnálom, hogy nem voltam ott.

Másodszor tényleg vicces és hihetetlen a történet amit írtál.
Én szakmabeli vagyok, de én is meglepődtem.
Ami egyébként ebből a tanulság lehet minden nem szakmabelinek, az az, hogy a pszichoterápia, és a pszichológiai tanácsadás az nem egyenlő a kötetlen beszélgetéssel, hanem kő kemény szabályok szerint zajlik. Ez kívülről persze nem feltétlenül látszik, de eközben a terapeuta, akármilyen irányzatot is képviseljen, számos szabályt és keretet be kell, hogy tartson.
Ezeket néha hihetetlenül nehéz betartani.
Pölö sokszor igen érdekes dolgot említenek a páciensek, amely nagyon érdekel, de a terápia szempontjából érdektelen. Ilyenkor erre nem szabad rákérdezni, hiszen az illető nem azért üldögél ott, hogy az én kíváncsiságomat kielégítse, így nem megengedhető egyéb irányú elkalandozás az én kíváncsiságom miatt.
Más szintű önkontroll az, amikor a megoldás nyilvánvaló a terapeuta számára, mégsem mondhatja ki, mert egyrészt az ellenállás miatt ezzel éppen az adott megoldás lehetőségét szüntetné meg.

Egyébként a hosszú analitikus kezelések ideje alapvetően lejárt.
Saját tapasztalatom szerint is a páciensek konkrét problémákkal érkeznek, arra keresnek megoldást.
Ha néhány hónap múlva nincs megoldás vagy javulás, akkor abbahagyják a folyamatot.
Sőt sok esetben akkor is ha csak elkezdődött a javulás, mert onnantól úgy érzik, hogy már önállóan is tudnak haladni. Amennyiben ez tényleg így van, akkor helye is van a terápia abbahagyásának és az "önállósodásnak".
Egyébként a terapeuták szemlélete is hasonlóképpen változott.
Magam sem tudok mit kezdeni terapeutaként azokkal a helyzetekkel, amikor már nem konkrét probléma van amiben változtatni szeretnénk, hanem csak olyan támogató jelleggel "jó lenne még tovább járni Önhöz".
A társadalom, a kultúra is változott, a gyors megoldásokat keresik az emberek, így inkább éppen az a probléma, hogy 2-3 alkalomtól várják a teljes változást. A másik fele pedig az, hogy a terapeutától várják a javulást, és nem akarnak érte tenni semmit sem.

Ezzel együtt biztosan van helye még hosszú pszichoanalízisnek.
Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy aki 10 éven keresztül heti 3-4-5 alkalommal jár pszichonalízisre, az mikor él, mikor van a párjával stb.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a pszichoanalitikus gondolkozásnak, szemléletnek nagyon is helye van a terápiában, még ha ez nem is 10 éves analíziseket jelent.
Valóban, ahogy az előző kommentelő is jelezte, a pszichoanalízis már sok éve nem a freudi analízist jelenti, hanem sokban mást.



Krisztián: A félreértések elkerülése végett, én nem az analitikusan orientált terápiának mentem neki. Még csak nem is a pszichoanalízisnek "mentem neki" -- mivel szerintem egyáltalán nem mentem neki, csupán továbbadtam egy történetet.

A kerettartást én is nagyon fontosnak tartom, mind a kliens, mind a terapeuta érdekében. Csak hát itt (is) felmerül az a kérdés, ami a Jézus korabeli zsidóságnál felmerült: vajon az ember van a szombatért, vagy a szombat van az emberért? És hát van olyan, hogy valaki a saját játékszabályai integritását többre tartja, mint a játékban részt vevő embert. Erről a jelenségről szólt általánosan a posztom, jóllehet kétségtelen, hogy e jelenség illusztrálására valóban az analízist hoztam fel.

Az elfogultság vádja teljesen jogos (túl azon, hogy elméletileg mit gondolok a kérdésről és mit nem). Valószínűleg kevésbé lennék elfogult, ha 1992-93-ban, amikor négy hónapig klasszikus díványos analízisben volt részem, az analitikusom nem csinálta volna azt, hogy miközben gyönyörűen tartotta a kereteket, a milliónyi cry for help-em dacára simán benézte, hogy szuicid krízisben vagyok. Az első tényleges kísérletem, csak készületlenül érte, meglepte, megdöbbentette. A másodikra való szándékomat konkrétan bejelentettem neki az óra elején, azzal, hogy ma este meg fogom tenni. Szegény vergődött, mint egy csapdába esett kismadár, hogy jajistenem, jajistenem, micsinájjakmagával, micsinájjakmagával -- de az 50 perc nem volt elég neki arra, hogy konkrétan megállítson, és az 50 perc után elengedett azzal, hogy kétségbeesetten szavamat vette, hogy este 7-ew visszamegyek hozzá. Aznap este volt a második szuicid kísérletem, utána jött a négy és fél hónap bentfekvés a pszichiátrián.

A hölggyel azóta nem találkoztam, csak azt tudom, hogy amikor apám este nem talált, és nála is keresett, hogy tud-e rólam valamit, hímezve-hámozva hajlandó volt átlépni a kereteken, és elmondani, hogy hogyan jöttem el tőle. És ismét teljesen meg volt lepve és kétségbe volt esve, hogy az isiben tanult technika (az ideiglenes védelmi szerződés) csődöt mondott, és hogy úristen, mégis megcsináltam.

Bár lehet, hogy a kétségbeesése annak is szólt, hogy esetleg apám meg találja fojtani puszta kézzel.

Igen: kétségkívül elfogult vagyok azzal, amikor a módszer fontosabbá válik az embernél.

Ugyanakkor, ismétlem: az analitikus orientációval semmi bajom, sőt.



Milyen látványosan próbálod negligálni a kommentjeimet, ez szórakoztató:) Lehet, hogy egyszerűbb volna, ha letiltanál erről a lehetőségről :D Vagy utólag törölnéd a kommentjeimet. Ja, de nem, az nem fér bele a játékszabályaidba... Ejnye, hát mi legyen?... Én meg itt húzgálom az oroszlán bajszát... Ja, az oroszlán nem is te vagy, te legföljebb atipikus oroszlán lehetsz :D :P
Ádám



Nem tudok kommentelőket letiltani, fogalmam sincs, hogy kell. És nem is egyezik az elveimmel. Amint a moderálás sem, amíg nem spam és nem flood. Ezen az elvemen nem áll szándékomban változtatni.



A történet jópofán figurázza ki a kerettartás problémáit. Én nagyon szeretem a pszichológusos vicceket és sztorikat. Nekem a kedvencem, amikor a pszichológust mindennap leköpi a liftben a szomszédja, és mikor a döbbent házmester egy fél év múlva megkérdi, miért tűri az attrocitást, a pszichológus azt feleli "Kérem, ez az ő problémája, nem az enyém!"

De ha az eredeti sztoriban nem a poént nézzük csak, hanem a valódi terápiás eseményt, akkor érdemes megkérdezni, hogy a kuncsaft vajon miért nem szólalt meg 30 órán át? A terapeutáról ui. tudni véljük (keretek, szakmai szabályok, a helyzet kontrollálásának igénye), és a páciens/kliens? Mi volt ez, ellenállás? A terapeuta provokációja? A keretek kontrollálására/átírására való törekvés? Játszmára hívás? Vagy mi? Vagy tényleg annyira szomorú volt, hogy ha akart volna, akkor sem tudott volna megszólalni? Vagy jólesett neki, hogy talált kereteket a békés sírásra?

(Okos) viccként nem érdemes magyarázni, de ha a sztorit terápia-béli valódi történetnek tekintjük (minthogy úgy látom, az), akkor nagyon sok az érdekes és érvényes kérdés, bármi legyen is az ember pszichológus szakmai preferenciája.



Amennyire ki tudtam hámozni a (per tangentem előadott) történetből, a sztori vége az lett, hogy erre a kérdésre viharsebesen kialakult a raport (tíz év után szép teljesítmény), és valódi, pozitív változás történt a kliens életében. Többet nem tudok a dologról.



Ha nincs több info, akkor én inkább egy olyasféle viccnek tekintem, mint a lifteset, vagyis meglehetősen jó viccnek, de nem terápia-történetnek.

Biztos, hogy időnként át kell lépni a kereteket (mármint a terápiásakat, illetve a terápiásakat IS), de nagyon nyomós ok kell rá. Velem már történt, hogy megtettem és nagyon megbántam (szakmai hibaként ismertem fel, és azóta másoknak tanulságul tanítom, hogy ezt így ne), és volt olyan is, mikor megtettem, és nem bántam meg (szakmailag nagyon is jogosnak és üdvözítőnek tartottam, és azóta is tanítom, hogy így pl. lehet).

Érdekes, olyan még nem volt, hogy nem sértettem terápiás keretet és megbántam volna...

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez nem véletlen, mert hogy a keretek tán többnyire inkább jók (védelmezők), és meg-nem-sértésük kevesebb kockázattal jár, mint megsértésük. De talán csak nem láttam még eleget.

Abban viszont elég biztos vagyok, hogy mindenkinek olyan keretet kell választania, amely keretek jobban védik, mint amennyire korlátozzák, amelyek között hitelesen tud működni, és nem érez (túl gyakran) kísértést a keretsértésre, és így nem bánja meg (túl gyakran), ha nem sérti meg azokat.

Szerintem pl. ha az ember gyakran játszik a gondolattal, hogy megcsalná a férjét, akkor az adott házasság mint hiteles keret kérdőjeleződik meg. Ha nehéz a hűség...arra érdemes odafigyelni.



"Érdekes, olyan még nem volt, hogy nem sértettem terápiás keretet és megbántam volna..."

Kácsándi nagyon kongruensen adott elő egy olyan történetet, amelyben megsértette a keretet, és utólag is úgy gondolja, hogy nem volt más vállalható választása, azaz megbánta volna, ha ott és akkor ragaszkodik a kerethez.



Mattia: Nem akarok sem Balázs helyett, sem a helyében gondolkozni, sem válaszolni. A magam fejével azt gondolom, hogy ha egy kommenttel - az adott szituációban - nincs mit kezdeni, az még nem jelenti a komment negligálását. Sőt, esetleg egy tök neutrális (ezért meglehetősen híg) "Aha" vagy egy gunyorosan ható "Biztos így van, ha te mondod" rosszabb lehet a hallgatásnál.
Hogy az adott szituációban miért nincs mit kezdeni egy kommenttel, ennek (példával élve) oka lehet, hogy a bejegyzésben a blogger arra panaszkodik, hogy kukacos almába harapott. Ha a kommentelő nem növényvédő szert ajánl, hanem a körteevést javasolja, akkor...



Jaja, ebben nincs is ellenvetésem, egyebek mellett ezt is mondtam (az előző kommentben): "volt olyan is, mikor megtettem (ti. akeretsértést), és nem bántam meg (szakmailag nagyon is jogosnak és üdvözítőnek tartottam, és azóta is tanítom, hogy így pl. lehet)"

Csak eljátszottam a gondolattal, hogy a leheteséges verzió (előfordult/nem X megbántam/nem bántam meg) közül melyik fordult velem elő, és az milyen volt.



Persze amit írtam, Balázs kommentjéhez fűztem hozzá. És ezzel sajnálatosan ignoráltam Jgy ignorálásról szóló bejegyzését, bocs, ez nem volt szándékos.



Balázs, bocsánat, hogy ide írom be és talán offolok, de szinte sokkot kaptam az alábbi írástól... Ez lenne a szép, új jövő? Mert az alábbiak alapján már egy normális, életszerű filmet sem lehet majd levetíteni... Jön a házasság és család-propaganda? Félelmetes...! Én már nagy izgalommal várom, hogy nézhessem a többgyerekes családos filmsorozatokat. Rosszabb lesz ez mint a Ratkó-korszak?... Üdv.: Seagull

Vége a rombolásnak, törvényi védelmet kaphatnak a családok
http://www.mno.hu/portal/710317



Mindenek előtt Balázs azt hiszem, hogy nem az én írásomra reagáltál "Krisztián: " kezdettel, hanem Mattia írására. Nem gond, csak feltűnt, hogy én nem jeleztem, hogy úgy látom, hogy elfogult lennél :-)

De nem ezért írok.

Kíváncsi lennék valamire:
Látom, hogy nagy erőkkel képződsz pszichológiai, illetve leginkább terápiás vonalon.
Arra lennék kíváncsi, hogy a szuicid szituációban, amiről azt írtad, hogy egy klasszikus cry for help helyzet volt, akkor mi lett volna a megfelelő lépés a pszichológustól szerinted?
Úgy értem, hogy mivel segíthetett volna Neked?

Egyrészt ott akkor abban a helyzetben mire vágytál, hogy mi történik, illetve így a távolból, terápiás elméleti és gyakorlati háttérrel mit tennél ugyanebben a helyzetben a másik oldalról?

Mind emberileg mind szakmailag kíváncsi vagyok a gondolataidra ezzel kapcsolatosan.



Az első megjegyzésre: valószínűleg részint igazad van, és bocs a konfúzióért.

Ami a kérdéseidet illeti. Egyrészt én ott és akkor valóban azt éltem meg, hogy meghalni akarok, és engem ne mentsen meg senki. Úgyhogy paradox helyzet volt: e szükségletem kielégítését segíteni semmilyen szakmai norma alapján nem lehetett volna. Természetesen csapdahelyzetbe állítottam az analaitikusomat, egy "Ments meg, ha tudsz" jellegű játszmával, amibe ő szépen bele is gyalogolt.

Hogy mi lett volna ott és akkor a helyénvaló megoldás, azt nem tudom -- szerintem akkor már nem volt jó lépése. De a történet nem is ott kezdődött, hanem korábban. És e ponton tudnék átváltani abba, hogy én mit csinálnék hasonló helyzetben.

Azt hiszem, a kulcsszó a védelmi szerződés. Ha olyan ember kérné, hogy dolgozzunk együtt, akinél gyanítható, hogy fennáll a szuicidium veszélye, a munka elkezdésének feltételéül szabnám, hogy nem fog mindaddig, amíg tart a munkánk, nem fog öngyilkossági kísérletet elkövetni, és ez esetben a szerződést (vagy annak legalábbis ezt a pontját) írásban is rögzíteném.

Ugyancsak a szerződés része lenne ilyenkor két másik dolog: egy kontaktszemély megadása elérhetőséggel, ill. annak kikötése, hogy a szuicidiummal való közvetlen fenyegetés esetén (erre vonatkozólag) mentesülök a titoktartási kötelezettség alól. Tehát értésére adnám a (leendő) kliensnek, hogy nem játszunk zsarolósdit, és ha ilyen helyzet adódna, akkor jogomban áll mind a mentőket, mind a rendőrséget értesíteni, névvel, személyleírással, bárhogy.

Továbbá elképzelhető, hogy ilyen esetben szorgalmaznám a heteroanamnézist is -- ami az én történetemben konkrétan meg is valósult, még mielőtt elkezdtük volna a munkát...

Ezek azok a preventív lépések, amelyekről úgy gondolom, hogy az egyébként empatikus, kongruens és elfogadó terápiás klímában meg lehet lépni, és éppen hogy nem ásná alá a raportot, hanem elmélyíthetné, miután egyértelmű, hogy a kliens érdekében történik mindez.

Ezt a szerződést akkor nem lehet csak megkötni, ha a kliens olyan tudatködös állapotban van, hogy nem tud felelősséget vállani a szavaiért és tetteiért. Ebben az esetben viszont értelemszerűen szó sem lehet arról, hogy én dolgozzam vele, mert ez messze meghaladja az én kompetenciámat.

Mindez arra vonatkozott, amikor vannak előjelek. (Nálam voltak: úgy gondolom, hogy egy pár héttel korábbi kísérlet meglehetősen kimeríti az előjel fogalmát).

Ha nincs előjel, hanem egy olyan kliensem fenyít be teljesen váratlanul az aznap estére tervezett szuicid szándékával, akivel korábban teljesen jól működő kapcsolat volt, és hasonlóra számítani sem lehetett -- hát, igazság szerint erre nics konkrét forgatókönyvem, hogy mit csinálnék, s mivel e fiktív helyzet ipso facto egyedi, nem is lehetséges rá pontos forgatókönyvet írni. Ha tényleg egyértelműen éles lenne a helyzet, akkor valószínűleg meglépném a fent taglalt védelmi lépéseket, végső soron (ha nyilvánvalóan nem működik együtt) a mentők és a rendőrség értesítésével, mert az élet védelmét minden egyéb szakmai etikai előírásnál előbbre valónak tartom.

Hát, valami ilyesmi. Mi a véleményed? Mi a te megoldásod?



Köszönöm a részletes választ!
Látom átgondolt részedről ez a téma és ez a szituáció.

Jogos a kérdés, hogy én mit tennék.
Egyrészt én konkrétan megjelölt témákban fogadok pácienseket (most ezt nem említem, hogy legalább az anonimitás illúziója megmaradjon számomra, nem feléd, hanem egyébként), tehát depresszióval vagy szuicid gondolatokkal alapvetően nem fogadok senki, hanem továbbirányítom már a kapcsolatfelvétel során más szakemberhez.

Persze ezzel együtt menet közben is előfordulhat bármikor lehet ilyen eset.
Erre nincs előre kész forgatókönyvem.
Ha kellően megalapozott a kapcsolat, akkor az emberek egy részénél el tudom képzelni, hogy provokatívan visszakérdezek, hogy mi a célja annak, hogy ma idejött? Ezzel arra késztetném, hogy találjon valami számára is hihető indokot arra, hogy van más célja is az öngyilkosságon kívül. Persze ezt nem lehet mindenkivel és minden helyzetben megtenni.

Nyilván minden helyzet más, alapvetően azt gondolom, hogy ilyen helyzetben fontos a megértés és az elfogadás.
Mindenképpen adnék valami intenzív házi feladatot, ami más irányba viszi a gondolatait.

De ezek csak ötletek, ez tényleg nagyon az adott helyzettől függ, a másik ember személyétől, az addigi folyamattól.
Azt gondolom, hogy ha van terápiás előtörténet, akkor könnyebb látni, hogy mivel lehet segíteni az adott személynek.

Mindezzel együtt azt gondolom, hogy tovább irányítanám amint van annyira stabil, hogy egy másik szakemberrel el tudja kezdeni a munkát.
Mert a depresszióhoz nem értek, és így nem kezdenék bele ezzel foglalkozni, csak ameddig ez szükséges, hiszen ha velem alakult ki személyes kapcsolat és bizalom, akkor egy krízis helyzetben nem küldhetem máshoz, de annak elmúltával viszont igen.

Egyébként érdemes odafigyelni, hogy kéznél legyen ajánlható pszichiáter ilyenkor. Nem vagyok egy gyógyszerpárti, nagyon nem, de bizonyos esetben sokat segíthet egy ilyen időszakot túlélni a megfelelő gyógyszer, amely a terápiát is lehetővé teheti, és így megteremti a letehetőséget a gyógyszer elhagyásához.



Köszönöm a te verziódat!
Pszichiáter- és gyógyszertémában egyetértünk. :)


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta