Létezik Daniel Quinn-nek egy előadása, amely egykor (amint a szövegből kiderül, még a B története magyarországi megjelenése előtt) lefordult magyarra, és amely kint van ugyan a neten, de már csak a Google tárolt változatában találtam meg. Nem szeretném, ha eltűnne, álljon hát itt a szövege. Az előadás 1998. február 14-én hangzott el Houstonban, a Sixth Annual Rice University Environmental Conference keretében. Az eredeti szöveg itt olvasható.

Környezetvédelem: Kinek a dolga? A Sixth Annual Rice University Environmental Conference nevű konferencián elhangzott beszéd, Houston, 1998. február 14. (Az Izmael című könyvből való idézeteket a magyar kiadásból vettem, a The Story of B című könyvből valókat magam fordítottam.) Valahányszor meghívnak egy ilyesféle eseményre beszédet tartani, az egyik döntő kérdés, amelyet felteszek magamnak, úgy szól, hogy van-e az esemény témájába vágó mondandóm. Ha érzésem szerint nincs semmi fontos mondandóm, akkor visszautasítom a meghívást. Tehát amikor meghívtak erre a konferenciára, feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e bármi mondandóm a témával kapcsolatban, s ezúttal a téma, mint tudják, a következő: „Környezetvédelem: Kinek a dolga?” Kiderült, hogy van némi mondandóm, és legjobban egy példázat formájában tudtam elképzelni az előadását. Neki is ültem leírni, mielőtt hivatalosan elfogadtam a meghívást. Ez az írás következik most. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bizonyos város, ahol egy idő után a kiskamaszok ijesztő gyakorisággal vetették le magukat a magas épületekről. Senki egy pillanatig nem tűnődött azon, hogy kinek kell foglalkoznia ezzel az aggasztó fejleménnyel. A városi tanács összeült, és gyorsan megfogalmazott egy rendeletet, amely kötelezővé tette a védőkorlátok állítását a magas épületék tetején. Ekkor azonban az öngyilkosságnak ettől a módjától megfosztott gyerekek a jóval alacsonyabb épületekről vetették le magukat, és hamarosan minden három emeletnél magasabb épületre védőkorlátot kellett állítani, vagy pedig meg kellett akadályozni a tetőre jutást. A költségek hatalmasak voltak, ám természetesen ami az egyik embernek kiadás, az egy másiknak bevétel, így hát a gazdaság továbbra is virágzott. Sajnos azonban a kiskamaszok öngyilkossági rátája nem csökkent. Most már nem épületekről ugrottak le, hanem a várost átszelő folyóba ölték magukat. Ez annál is zavarba ejtőbb volt, mert senki sem tudta, hogy gyakorlatilag miként lehetne távol tartani az öngyilkosjelölteket a folyótól. Ugyanakkor senki sem tűnődött azon, hogy kinek a dolga megakadályozni a fulladásokat. A városi tanács összeült, és végül úgy döntött, hogy a folyóparton ötszáz méterenként őrtornyokat kell állítani. Sajnos ezzel csak azt érték el, hogy ezután az öngyilkosságokat nem nappal, hanem éjjel követték el, amikor az őrtornyok vaksötétben álltak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy fényszórókat állítsanak fel egy ekkora területen. Ésszerűbbnek látszott, ha a tizenöt év alattiaknak megtiltják a kijárást. Így hát a nappali őrséggel megerősített őrtornyok és az éjszakai kijárási tilalom hatására elmaradtak a folyóba fulladások – azonban az öngyilkosságok sajnos nem. A gyerekek akasztáshoz folyamodtak. A város vezetői azonnal látták, hogy ennek az új fejleménynek a kordában tartásához szükség lesz a szülők együttműködésére, így aztán komoly oktatási program keretében mutatták meg nekik, hogy miként korlátozhatják az otthoni és a környékbeli akasztásokat. Hét lakat alá zárták a köteleket. Eltüntették a derékszíjakat, a nyakkendőket és a harisnyatartókat. A hálószobákban rutinszerűen kutatták a kötélfonás nyomait. Ahogyan azonban kevesebb lehetőség nyílt az akasztásra, a gyerekek más alkalmas eszközöket találtak: palackokat, befőttesüvegeket, és a gyógyszerszekrényekben, melegházakban és garázsokban található dobozokat. Ezekkel aztán sikerült magukat beteggé, vakká, eszméletlenné, agysérültté tenniük, és bizony nagyon gyakran egészen halottá is. Új oktatási programokat indítottak, és a város kiterjesztette a toxikológiai központ tevékenységi körét a családlátogatásokra és az ellenőrzésekre is. A kórházakban hamarosan kevesebb lett a pusztán beteg, vak, eszméletlen vagy agysérült kiskamasz – viszont drámaian megnőtt a mérgezésben meghaltak száma. A helyi újság egyik riportere hamarosan megtalálta az okot is. Mivel otthon már nem jutottak mérgekhez, a gyerekek az iskolában kezdték el pótolni a hiányt. Ott a mérgek nemcsak könnyen hozzáférhetők voltak, hanem a piaci verseny hatására kiváló minőségűek is, vagyis az otthon találomra fellelhető mérgekkel ellentétben garantáltan halálosak. Természetesen a rendőrségnél azonnal elrendelték a játszótéri méregkereskedelem elleni fellépést. És természetesen ez nem vetett véget a kereskedelemnek, csak felvitte az árakat. A feledést vásárló pénzekért küzdő kiskamaszok körében elharapóztak a bűncselekmények. Egy nap aztán a rendőrök lelőttek egy tizenegy éves fegyverest egy rablás helyszínén. Az öngyilkosjelölteknek ez kinyilatkoztatással ért fel, hiszen hirtelen rájöttek, hogy most már könnyebb lelövetni magukat egy rendőrrel, mint meghalni a szokványos, a város által oly sok fáradság árán elérhetetlenné tett módokon. A város kiskamaszainak egyötöde egyik napról a másikra ámokfutásba kezdett, hogy vonzó célpontot biztosítson a halálos erőnek. A városi tanács sietve összeült a válság kezelésére. Ott volt a rendőrkapitány, hogy a polgárok biztonságát követelje. Ott volt a rendőrszakszervezet vezetője, hogy a rendőrök biztonságát követelje. Ott volt a számvevőhivatal vezetője, hogy elmagyarázza: egyáltalán nem maradt elég pénz a költségvetésben a probléma kezelésére. Az iskolafelügyelő rendkívüli őrjáratokat szeretett volna az osztálytermekben és a folyosókon. A tanárszakszervezet vezetője ezzel szemben azért érvelt, hogy korábban zárjon be az iskola. A városi ügyész egy előrejelző rendszer kifejlesztését indítványozta, hogy az öngyilkosságra készülő kamaszokat a saját érdekükben le lehessen csukni. A fogház vezetője tudatta vele, hogy a fogdák már így is dugig vannak öngyilkosjelöltekkel, s döbbenetesen sokan kénytelenek a padlón aludni. Végre valahára sikerült szót kapnia a nagyközönség soraiból egy asszonynak – egy hétköznapi polgárnak. – Ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzt költenénk arra, hogy megakadályozzuk a gyerekeket az akaratuk végrehajtásában, miért nem költjük a pénz egy részét inkább arra, hogy kitaláljuk, hogy egyáltalán miért akarnak meghalni? Mi ösztönzi őket öngyilkosságra? Választ kell találnunk erre a kérdésre, és ha megvan, akkor tennünk kell valamit. Akkor aztán nem kell majd járőröznünk a folyó mentén, nem kell védenünk a tetőket, nem kell elzárnunk a nyakkendőinket, és így tovább. A gyülekezet egy pillanatra döbbent csönddel fogadta az elhangzottakat. Azután zavart pillantások és vállrándítások járták körbe a termet, majd a városi tanács tagjai pontosan onnan folytatták tovább a beszélgetésüket, ahol félbeszakították őket. A kérdés: Miért? Miért vették semmibe ezt a merész polgárt? Azért, mert nem értett egyet azzal, hogy a kiskamaszok öngyilkossága kormányzati dolog. Mindannyian tudjuk, hogy mi a kormányzat dolga. A kormányzat dolga a szabályok betartatása. A kormányzatok minden problémát a szabályok készítésének és betartatásának problémájaként közelítenek meg. Olyasmivé csökkentenek minden problémát, amivel kapcsolatban aztán szabályokat lehet hozni és betartatni. Ez a merész polgár a probléma szabályoktól független megközelítését indítványozta, így aztán semmibe vették – a városi tanács szemszögéből nézve nagyon is helyesen. Ezzel eljutottunk a konferencia témájához: „Környezetvédelem: Kinek a dolga?” E kérdés megválaszolásához előbb persze meg kell válaszolnunk, hogy mégis mi ez a „környezet” nevű dolog. Tudja önök közül valaki, hogy hol található ez a „környezet” nevű akármi? Ez nem beugratós kérdés. Hol van a „környezet”? Legyenek szívesek kisegíteni engem azzal, hogy rámutatnak. Úgy van, a „környezet” az egy odakint levő valami. A föld mélyétől az ég magasáig hatol. Több billió köbkilométer földet, levegőt és vizet tartalmaz. Mármost ha több billió köbkilométer föld, levegő és víz „védelmeként” határozzuk meg a problémánkat, akkor kinek a dolga lesz a védelem? Miféle szerv vállalhatna egy ilyen feladatot? Vagy esetleg segítene, ha megmondanánk, hogy miként lehetséges több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme. Egy javaslattal kezdem. Több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme csak úgy képzelhető el, ha szabályokat hozunk és betartatjuk őket. Szóval találják ki ezek után, hogy kinek a dolga a „környezet védelme”. Szerintem a környezet védelme elvileg egyenlő azzal, hogy mindent szabályozunk. És kinek a dolga, hogy mindent szabályozzon? Akik azt válaszolták, hogy „a kormányé”, azok százból száz pontot adhatnak maguknak. A városi tanács ülését félbeszakító merész polgár nem volt hajlandó olyan problémának tekinteni a város problémáját, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Én pedig nem vagyok hajlandó az előttünk álló problémát olyan problémának tekinteni, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Igaz, hogy valójában csak a kormányok képesek a „környezet védelmére” (és ez a két szó idézőjelben van). Én azonban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a „környezet védelme” értelmesen leírja a problémánkat. Szerintem ez valójában egy pocsék leírás. Szerintem a „környezet védelmét” valószínűleg egy hivatalnok találta ki azért, hogy kisajátítsák a problémát, és tudassák mindenkivel, hogy ez itt kormányzati ügy, a hétköznapi polgárok ne avatkozzanak bele. Az Izmael című könyvem egy híres apróhirdetéssel kezdődik: „Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.” A hirdetés nem úgy szól, hogy „határozott vágy a környezet védelmére elengedhetetlen”. Most nevetnek, mert tudják, hogy egyszerűen óriási különbség van a probléma eme két felfogása között. A környezet védelme egyáltalán nem elég. A környezetvédelemmel a hivatalnokok is elboldogulnak. Mi azt akarjuk, amit a merész polgár akart a városi tanács ülésén. Ő nem megnehezíteni szerette volna a gyerekek öngyilkosságát. Azzal elboldogulnak a hivatalnokok. Ő azt szerette volna, hogy a gyerekek ne akarják megölni magukat! Mi ugyanebben a helyzetben vagyunk. Én személy szerint nem vagyok belehabarodva a környezetbe. A környezet az csak egy valami. Anyagból álló halmaz, egy rakás fizikai és kémiai folyamat. Belehabarodott valaha is bárki több billió köbkilométer anyagba? Volt valaha bárkinek eksztatikus élménye a „környezettel”? Volt valaha bárki falatozni a „környezetben”? Kivitte valaha is bárki a gyerekeket, hogy a „környezetben” töltsék a délutánt? Nem, biztosan hiszem, hogy csakis olyan ember szeretheti igazán a „környezetnek” nevezett valamit, akinek a szíve egy törvényíróé. A világot azonban szeretem. És határozott vágyam a világ megmentése, s ezzel több százezer (valószínűleg több millió) ember van így. Úgy tűnik, az emberek ösztönösen tudják, hogy mit jelent a világ megmentése. A világ az otthonunk. Nem egyszerűen csak „környezet”. A világ megmentése azt jelenti, hogy a gyerekeinknek lesz hol felnőniük – és az unokáinknak is, és a dédunokáinknak is. Ha nem mentjük meg a világot, akkor a gyerekeink a rémálmok és katasztrófák földjén fognak felnőni (vagy egyáltalán fel sem nőnek). Az előbbi tanmesének van egy másik értelme is. A másként gondolkodó polgár lényegében azt mondta a városi tanácsnak: „Miért csak azon dolgozunk, hogy megóvjuk a gyerekeket az öngyilkos ösztönzéseiktől? Miért nem találjuk ki, hogy mi húzódik meg az öngyilkos ösztönzéseik mögött? Vagyis miért nem a probléma okával törődünk, ahelyett hogy állandóan a hatásaival foglalkoznánk?” A „környezetvédelem” stratégiájának alkalmazásával a vezetőink ugyanazt a reakciós stratégiát alkalmazzák, mint a város vezetői a mesémben – csakhogy némileg eltérő okokból. A mesémben a tisztviselők csupán buták voltak. A mi vezetőink nem buták, hanem egyszerűen a kultúránk alapvető mitológiájának megfelelően cselekszenek, s e mitológia szerint az ember alapvetően és reménytelenül pusztító. Ha ez így van, akkor a vezetőknek csak egyetlen választásuk marad (idézőjelben): „a környezet védelme”. Természetesen tőlünk kell megvédeni, ki mástól? A környezetet nem a kagylóktól, baglyoktól, csörgőkígyóktól vagy a szilfáktól kell megvédeni, hanem tőlünk, az alapvetően és reménytelenül pusztító lényektől. A mesémben a kiskamaszok látszólag hajlottak az öngyilkosságra, de a város tisztviselőinek eszükbe sem jutott elgondolkodni a miérten. Látszólag hajlunk rá, hogy elpusztítsuk a világot, és a mi oltalmazó kormányzóinknak sem jut eszükbe elgondolkodni a miérten. Csecsemőkoruk óta azt hallották, hogy az emberek egyszerűen természetüktől fogva pusztítóak. Tehát a kultúránk mitológiájának bűvöletében élők közül senkinek sincs más választása, mint... „a környezet védelme”. A The Story of B című könyvemben a következőt állítottam: „Ha a világ megmenekül, akkor az nem az új programokkal előálló régi elméknek lesz köszönhető, hanem a programok nélküli új elméknek.” E szavakkal újrafogalmaztam a feladatunkat. A feladatunk (ha a fennmaradásunkban reménykedünk ezen a bolygón) nem a „környezet védelme”, hanem az emberek szemléletének megváltoztatása. A „környezet védelme” nem elég, és soha nem lesz elég, mert lényegében reakció, lényegében védekezés. A rossz dolgok bekövetkeztére vár. Az ártalmasságunkra vár – függ tőle. A „környezet védelme” mindörökké az ártalmasságunk ellen hadakozó programok indítására ösztönöz, egyikre a másik után – mint ahogyan a mesémben az „öngyilkosság megakadályozása” mindörökké a gyerekek önpusztítása ellen hadakozó programok indítására ösztönözte a város tisztviselőit, egyikre a másik után. A „környezet védelme” azoknak a dolga, akik sosem számítanak többre, mint hogy holtpontra jussanak a bolygónkat lakhatatlanná tevő erőkkel. Ennél többre van szükségünk. A holtpont egyszerűen nem elég jó. És ennek kell lennie az első szemléletváltozásnak – meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a „környezetvédelem” a legtöbb, amiben reménykedhetünk. A környezet védelme a hivatalnokoknak és a szavazatvadászoknak való. Ezt nyugodtan rájuk bízhatjuk, hogy aztán a szokásos módon elszúrják. A világ megmentése azonban más. Van itt valaki, aki Bill Clintontól vagy Al Gore-tól várja a világ megmentését? Nem, a világ megmentése túl fontos ahhoz, hogy rájuk hagyjuk. A világ megmentése a merészeknek és a szeretőknek való. A világ megmentése nekünk többieknek való. Végjegyzet A hallgatóság egyik tagjának kérdései arra késztetnek, hogy tegyek még egy megjegyzést. A „világ megmentése” kétségtelenül ködös elképzelés. Mint ahogy másutt már rámutattam, nem áll hatalmunkban élettelenné tenni ezt a bolygót. Az élet mint olyan biztonságban van tőlünk, tehát nem kell megmentenünk a világot mint bioszférát. Másutt azt mondtam, hogy a világ megmentése a mai világ (lehető legjobb) megóvását jelenti. Természetesen nem tudjuk szó szerint megóvni a mai világot, hiszen kétszáznál is több faj tűnik el naponta közvetlenül azért, mert betolakodunk a még meglevő vadonba. A Rice Egyetem Környezeti Konferenciáján elhangzott kérdés olyasmire utalt, amit csak később ismertem fel. Miként nem áll hatalmunkban elpusztítani minden életet a bolygón, úgy az sem áll hatalmunkban, hogy megóvjunk minden életet a mai állapotában (vagy a holnapiban, vagy a holnaputániban) – még akkor sem, ha teljesen felhagyunk a növekedéssel, a környezetszennyezéssel, és század- vagy ezredrészére csökkentjük a népességünket. Vagyis az evolúció egyáltalán nincs az emberek kezében, és soha nem is lesz. Nem kényszeríthetjük a világot a jelenlegi állapotában maradásra, mondván hogy „pontosan úgy szeretjük, ahogy most van”. Teljesen értelmetlen lenne azt gondolni, hogy képesek vagyunk rá – és teljes önteltség is. Az élet világa örökké változik – velünk vagy nélkülünk –, és sosem fog megszűnni változni, csak hogy megfeleljen nekünk. Ebben az esetben mi az ördögöt jelenthet a „világ megmentése”? Csakis a következőképpen tudom meghatározni: A világ megmentése azt jelenti, hogy többé nem leszünk a tömeges kihalások közvetlen okozói puszta nemtörődömségből. Akármit teszünk (még ha teljesen el is tűnünk!), a kihalások akkor is folytatódni fognak ezen a bolygón – ahogy ez mindig is így volt. Ám nem kell a terjeszkedésünk és környezetszennyezésünk közvetlen eredményeként folytatódniuk. Azt mondhatnánk tehát, hogy a „világ megmentése” egyenlő azzal, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”. Az előző mondatban a „mint bármely más faj” a kulcs. Egy új faj megjelenésekor szükségszerűen változások mennek végbe a közösségben, és e változások némelyike akár kihalásokat is okozhat. Erről szól az evolúció. Ez nem a faj vadságának vagy falánkságának mércéje. Ki tudja, a pillangók megjelenése talán kihalások egész sorozatát okozta. Más szóval az, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”, az nem azt jelenti, hogy gyengédek, kedvesek vagy édesek leszünk. A pillangók talán számtalan kihalást okoztak, ezzel szemben a cápák talán egyet sem. Figyelem, nem „gondoltam meg magam”. Izmael azt kérdezte Alan Lomaxtől: „Civilizáltnak lenni ... képtelenné tesz benneteket arra, hogy olyan ártalmatlanul éljetek, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók?” A The Story of B című könyvemben a következőket mondta Charles Atterley: „Az ember évmilliókon át ... békében élt a világgal. Ez nem azt jelenti, hogy szent volt. Azt sem, hogy Buddhaként járt a földön. Azt jelenti, hogy olyan ártalmatlanul élt, mint a hiéna, a cápa vagy a csörgőkígyó.” Tehát megismétlem: a világ megmentése egyáltalán nem a jelenlegi állapotának tartósítását jelenti – és nem is valamiféle állítólagos ideális evolúciós állapot visszaállítását (ez szintén lehetetlen). Azt jelenti, hogy megtanulunk ártalmatlanul élni a világban – olyan ártalmatlanul, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók.

Címkék: Kopipészt, Világ+ember, Virtuál

---