Hétvégén lakásfelújítottunk Tomival. Aki már öt éve is látogatta a blogomat (vagy olvasta az Aszalt szilvát, az sejtheti, hogy számomra maga a lakásfelújítás szó felér egy kisebb halálos ítélettel.

A szoba egyik sarka egybeesik a ház sarkával, közvetlenül fölötte fölötte a szánalmas állapotú tető, ahonnan ugyan nem ázik, de valamilyen építészeti és biológiai csoda folytán menthetetlenül penészedik. Persze amikor megjelenik a falon egy kis fekete pötty, annak önmagában nincs elég motiváló ereje ahhoz, hogy nekiálljunk falra mászni, vakarni, hypózni és festeni. A második pötty is kevés ehhez. Azonban eljön a pillanat, amikor olybá tűnik a helyzet, mintha a penész föl akarná falni a szobát, a szoba meg minket, és akkor nincs több kifogás: neki kell állni. Ez történt most szombaton, stílusosan este fél kilenckor.

A dolgot nehezíti, hogy a nevezett sarokhoz tartozó fal egy része előtt könyvespolc áll, biztonsági okból a falhoz erősítve. Aki csinálta, minőségi munkát végzett, következésképpen alig bírtuk kirobbantani a helyéről. (Tetszettek már hígítóval kezelt fogselyemmel csavart húzni? Tomi 10/10 pontos fejlesztése.) Végül csak kijött, és a szekrény mögött a fal állapota minden várakozásunkat alulmúlta: jó négyzetméternyi területen szinte koromfekete volt (a nemrég elmúlt Márton-nap alkalmából némi libafos-zölddel árnyalva).

Úgyhogy nekiálltunk. Hangulatos volt hajnali kettőkor eljutni odáig, hogy na jó, túl vagyunk az első festésen, nekiállhatunk sheldonozni, ahogy magunk közt hívjuk a legújabb dependenciánkat. Négy óra tájban kidőltünk, én azonban nem tudtam aludni, úgyhogy fölkeltem, és vagy két és fél órát tollászkodtam még, amire sikerült elaludnom. A vasárnapi kelés ennek megfelelően alakult, és folytatódott a munka rendrakással, nagytakarítással (ebből adódóan új rendetlenség előállításával), második festéssel, további takarítással és ismételt rendrakással. A végén alig vonszoltuk magunkat.

Azonban Tomi ököruszálylevese, amely 12 órán keresztül főtt, és aminek úgy este 9 körül tudtunk végül nekiülni, kárpótolt mindenért. Gyönyörű sötét szín, mégis teljesen átlátszó, és szinte teljesen zsírtalan. Műfajából adódóan brandyre tálalva – és helyreállt a (mikro)világ rendje.

Úgy két hete rám bukkant a virtuális térben az alapinfo című portál szerkesztője, s úgy döntött, szeretne velem interjút készíteni. Méghozzá nem is egyet, hanem egy egész sorozatot, különböző témákban. Igent mondtam; a beszélgetések MSN-en zajlottak és fognak zajlani. A sorozat első darabja tegnap került ki az oldalra. Témája – nemes egyszerűséggel – az élet és a halál. Idézem az elejét:

– Mit gondolsz a halálról? Nem a vele járó és ilyen-olyan fájdalomra gondolok, hanem elméleti síkon. Marad valami az emberből, amikor a teste meghal?
– Egyszavas választ vársz?
– Először.
– Van egy egyszavas és egy négyszavas válaszom.
– Jöhetnek.
– Az egyszavas: „Nem.” A négyszavas: „Igen, de nem úgy.”

(...)

A pszichológiai blogom továbbra is. Mindenkit szeretettel.

Ma a Facebookon a következő felhívást olvastam több ismerősömnél:

November 14-től 17-ig cseréld le a Facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó :)

Továbbra sem gondolom, hogy a birtokomban van a bölcsek köve. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek – ez is ilyen.

Nem értem, mit demonstrál ez a profilkép-lecserélősdi, nem értem, hogy kinek, és főleg azt nem értem, hogy miért épp most. Mi az aktualitása? Mi az üzenete? Világos, hogy „gyereknek lenni jó”. Ha kicsit tudálékoskodni akarok, akkor pontosítom: Szabad Gyermeki énállapotban lenni jó.

De miért kell ezt ilyen „aki nem lép egyszerre” gesztussal kifejezni? Ami engem illet, nekem a gyermeki énem folyamatosan kartávolságon belül van. Ma is több mesét olvasok, mint nem-mesét. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan bármelyik plüssállatunkat!) Mit változtat ehhez képest egy profilkép?

Úgy áll a felhívásban: „Ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei.”

Kérdezem: a kettő miért zárja ki egymást? Nekem a gyermekkori emlékeim (a szomorúak is, a vidámak is) ott vannak az arcomon.

Update:
Riporter: Mit üzensz az utánunk jövő nemzedékeknek?
Nagy László: Ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.

Címkék: Felmutatható, Gasztro, Kapcsolatok, Lakás, Pszicho, Virtuál

---